Ha május, akkor ragadozók – 3. rész, Farkas László írása

A legutóbbi nagy harcsa után felvillanyozva, szinte eufórikus hangulatban teltek a napok.

Közben a tározóról is hozza a híreket Suncás, hogy szépen fogja a süllőket úszóval az akadókon. Egy másik ismerősöm pergetve fogja a szebbnél szebb süllőket, szintén a tározóból.
Amikor időm lett volna, az időjárás volt pocsék, amikor megfelelő volt az időjárás, akkor lehetőségem nem volt menni. Két hét telt el, mire végre lejutottam partod dobálni.

Persze közben is akadt vizes élmény, hiszen a nagyobbik lányom Bélapátfalván, egy gyönyörű környezetben lévő tavon, gyerek számára rendezett versenyen a legnagyobb kifogott hal különdíját vehette át, míg a kisebbik lányom „halvédelmi” díjat kapott, cserébe, hogy egyetlen halat sem szúrt meg. 😊

De aztán eljött végre a harcsás nap is, szabadságot vettünk ki Balázs barátommal és a Kormorán kikötőből sólyázva útnak indultunk.

Hétköznap van, ennek ellenére több csónakkal összefutunk. A legtöbben szinglibe művelik a műfajt, de azért párosokat is látunk.
Motorozunk bő fél órát, mikor a tervezett helyre érünk itt nyugodtság van. Az iránytartást méteres láncok leengedésével oldjuk meg, ez valamelyest lassít is a tempón.
Utoljára 2012-ben voltunk kint, ugyanis akkor voltak utoljára ennyire ideálisak a körülmények. Akkor éjszaka dobáltunk, aminek szintúgy megvan a maga varázsa, de ez a nappali műfaj talán még izgalmasabb!
Rögtön az első csorgás nagyon jól sikerült! Minden egyes dobás egy adrenalinbomba! Az a pillanat ugyanis a legesélyesebb a kapásra, amikor vizet ér a csali. Fél óra alatt visz le minket a víz a tervezett szakaszunk végére, ez idő alatt hallottunk két rablást, látunk több harcsaforgást, köztük egy kapitálisat is, illetve volt két akció beesőre, mikor a lepottyanó csali mellett fordul le a harcsa. Hogy ez egy a felszínen lebzselő hal ijedt reakciója a beeső csalira, esetleg támadási szándékkal rárontó, de az utolsó pillanatban mégis visszakozó hal reakciója nem tudom, de mindegy is. Az emberben fokozza az adrenalint és a hitet minden egyes ilyen látott hal, ami végeredményben segíti is a pergetőhorgászt, ugyanis nagyon komoly alapja a sikeres pergetésnek a hit. Hogy ott vannak a halak, táplálkoznak és csak rajtad múlik, meg tudod-e fogni őket.
Na ilyen körülmények között szokott elhangzani a klasszikus: „ha itt nem fogunk akkor sehol”
Ilyen akciókkal csorogtuk a másodikat, harmadikat és a tizediket is, de egy kikövetésnél többet nem sikerült elérni.
Közben kisütött a nap, a rablások teljesen elmúltak, a forgások megritkultak, a hurráhangulatunk kissé megcsappant. A hetek óta tartó esőzések miatt kabát alá kényszerült fehér bőr recsegve sült az erős UV sugárzás hatására. De mi csak, csorogtunk, dobáltunk, visszaálltunk, csorogtunk, dobáltunk, visszaálltunk rendületlenül.

Éppen egy bedőlt fa kopaszon meredő gallya mögött megcsendesedő öbölbe esett le Balázs csalija, amit abban a pillanatban egy nagy durranás követett! Balázs azonnal reagált, de terhelés nélkül, üresre vágott. A hal melle trafált!
Ahogy a hónap elején a csuka esetében, ezúttal is elővettem a bociszemem, Balázs néma beleegyezésére már csobbant is a Rapala J11, hajszálpontosan az előző akció helyére és DURR! Már kezdődött is a tánc! Éreztem, hogy nem kapitális, így könnyen lehúztam az akadó mellől.
Pár kirohanás után a hal megadóan elfeküdt a csónak mellett. A színe gyönyörű, pont, mint az áradt Tiszának: szőke.

Nagyon boldog voltam, hét éve nem sikerült ezzel a módszerrel harcsát fognom.

Rilízelés után folytattuk a pecát, végig ugyan azon az egy kilométeren. Közben felhősödni kezdett, nem is bántam, így is leégtem másfél óra alatt.
Persze a felhősödést követte az idei májusban már megszokott vihar. Dörgés, villámlás, zápor, szél. Két férfi a Tisza hátán, egy-egy villámhárítót markolva… Most egyik biztosító sem kötne ránk szerződést.
Aztán ahogy jött, úgy is múlt el, igaz kellett neki bő másfél óra.
És hogy mi volt közben? Az egész nap megszokott eseménysor: itt-ott forogtak a harcsák, csak hogy az érdeklődést fenntartsák, de a csalinak odanyúlni egyik sem akart.
Az utolsó akcióra kora estig kellett várni, ekkor -szintén beesőre- kaptam egy határozott ütést, a súlyát is éreztem, de vagy a hal volt lassú vagy én túl gyors, minden esetre kipattant a szájából a csali, ami a csónakig repült vissza nagy megkönnyebbülésében.
Csak a komoly burvány mutatta, hogy testesebb hal lehetett a délelőttinél.

Esteledett, déli irányból újra sötétségbe borult a látóhatár, így az indulás mellett döntöttünk. Jól tettük: szakadó esőben és erős szélben tartottunk hazafelé.
Nagyon izgalmas módszer ez, de a harcsa nem az a hal, amiből tízesével fog az ember egy-egy alkalommal. Ellenben benne van a pakliban, hogy egy olyan hallal küzdhet meg az, amivel esetleg csak egyszer küzdhet meg életében. És ezért megéri lecsorogni akár ezerszer is!

Ilyen az ICM a mi szemünkkel nézve!Viszlát ICM, jövőre találkozunk!