Hírek

Április 22.-én végre egy olyan hétvége virradt, amikor az időjárás elveszítette az naptára feletti irányítást és nem szombat-vasárnapra intézte az esőt és a viharos északi szelet. Helyette ragyogó napsütéssel és tükörvízzel fogadott szeretett Tiszánk.

Kellett is ez, mert a családdal terveztem tölteni a hétvégi pecát, méghozzá sátorban. A lányok kilenc és tizenegy évesen már abban a korban vannak, hogy bátran lehet velük vízpartra menni, de a hároméves fiunk lutri volt. Rövidet csónakáztunk már, pecabot is volt már a kezében, de a vízparton, sátorban töltött éjszakával kapocslatban még bizonytalan voltam. Meg is beszéltük a nejemmel, hogy este kiviszem őket a kikötőbe.

Természetesen már előző este berámoltam mindent a kocsiba, hogy zökkenőmentes legyen a reggeli indulás. Pár dolgot felejtettem csak otthon: a tányérokat, vágódeszkát és a lesütött rántotthúst, tehát a komplett szombati menüt. Sebaj, majd esszük, amit fogunk. Remélem fogunk…
Jómagam 4:50-kor már csak forgolódtam, kidobott az ágy, a családot 5:20-kor keltettem. Az iskolába mindig édesgetni kell őket, nehezen megy az ébredés, most bezzeg 15 perc múlva sorban álltak, hogy mikor indulunk már.
A megbeszélt időtől éppen csak lecsúszva találkozunk apámmal a kikötőben, bepakolom a rengeteg cuccot a csónakba és röpke 50 perc alatt megtesszük azt az utat, amit egyedül maximum húsz percet vesz igénybe.

Igen ám, de az előzőleg eltervezett helyen bojlis sátorokból épült kisváros látképe fogad, és ahogy látom a B és a C terv is foglalt. A C-t, nagyjából 5 perccel késsük le… És azon területen azzal a három hellyel véget is ér a választék. A csónakázás annyi cuccal, gyerekekkel nem opció, így kikötünk egy ritkásabb gyalogakáccal benőtt helyen és ha már úgyis invazív jövevényfaj, gyorsan pucolunk is magunknak egy talpalatnyi helyet. A gyerekek élvezik és gyorsan feltalálják magukat: a kitermelt gallyakból egy kis menedéket építenek maguknak az anyjuk segítségével.

Tábort állítunk, elrendezünk mindent, így tizenegy bőven elmúlik mire be tudunk dobni. Nem is rossz a 4:50-es ébredéstől számítva, nem?
A halakkal nincs igazán szerencsénk. Elment jó pár centi a vízből ez sosem kedvez az étvágyuknak, de azért kitartunk. Piszmogós kapások vannak, sokszor észre sem vesszük mikor és hogyan tűnik el a csonti és a giliszta a horgokról, a gumikukoricás methodra meg rá sem néz semmi.

Így telik el a délelőtt, a fiamat elnyomja a friss levegő és a korán kelés, így nagyapát és a fiunkat hátrahagyva a nejemmel és a két lánnyal csónakba pattanunk, hogy felfedezzük az Óhalászi szigetet. A neten olvasott kútgyűrűt és a régi falmaradványt sajnos nem találtunk, de annyit kóboroltunk az ártéri erdőben, hogy csak akkor fogtuk fel, hogy elszaladt két óra, mikor apám telefonált, hogy felkelt Lackó.
Így visszatértünk a bázisra, a gyerekek játszottak a parton, az asszony napozott, mi pedig az öreggel megpróbáltuk a vacsorához a legfontosabb összetevőket prezentálni.
Hosszúelőkés megoldást szerelek és már minden apró mozdításra megpróbálok reagálni. Pont egy ilyenre bevágva végre jobb súlyt érzek a zsinór végén! Vica azonnal felugrik a Harry Potteres kártya mellől én pedig szívesen átadom neki a fárasztás élményét. Egy szép kárász a jutalom, a játék meg
folytatódhat tovább.

Az idő viszont telik és az éjszakára tervezett harcsázáshoz még nincs kishalunk! A vacsorát meg már nem is említem…
Felteszem a kérdést a nejemnek, de már tudom a választ: nem kell kivinni őket, maradnak velünk éjszakára. A hirtelen felszabadult másfél órát muszáj kishalazásra szánni, így fél hatkor riadót fújok, csónakba ugrunk és egy öbölbe hajózunk, ami már máskor is kihúzott a csávából. Nem csalódtam benne most sem, fél óra alatt összejött három testes vörcsi és mellé jó pár egyéb keszegféle, így visszahúzódunk a táborba.
A nap bukóban, így a stupekeket bedobáljuk és nekiállok alternatív vacsorát készíteni:
Szabadtűzön, tárcsán gyorsan elkészül a rántotta „ahogy apa csinálja”, sok-sok kolbásszal, szalonnával és lilahagymával. Tányér híján körbe üljük, úgy vacsorázunk. A gyerekek imádják a vacsora hangulatát és az ízét is. Mondtam is nekik, hogy könnyű a vízparti szakácsok élete, mert ilyenkor szinte minden jól esik.

Aztán besötétedik, beszélgetünk, nézzük a csillagokat, elemezzük az éjszakai ártér hangjait. A levelibékák, az unkák, a bölömbika és még ezernyi állat ad altató koncertet a gyerekeknek, a tábor lassan elcsendesedik….

Apám ugyan kitart még egy darabig, de aztán őt is elnyomja az álom. Én pedig kint maradok a parton, ülök a székemben, a tűz melegíti a hátam és hangosan ver a szívem ahogy az egyre sűrűsödő harcsarablásokat hallgatom. Néha-néha elbóbiskolok, de mindig felkelek dobni egy kicsit a tűzre, jól esik a meleg, csípős az este.
Ez az állapot kiváló az elmélyedésre. Imádok kint lenni, imádom az éjszakai ártér hangjait. Eszembe jut mennyire szerencsés vagyok, hogy itt van velem a családom is. Gondolatban a jövőjüket tervezgetem és elrendezem, lezárom magamban az elmúlt hetek felgyűlt gondjait. Közben pedig telnek az órák.
Még nem hajnalodik, de már fogy a jó harcsás idő. A rablások is ritkulnak, négy óra van. Ekkor egy hangos loccsanás hallatszik az úszóm irányából, ami gyorsan visszaránt a gondolataimból. Feszülten előre dőlök a székben, mikor megszólal a fék! Felugrok, bevágok és érzem a hal súlyát! Ez az!
Apám hangja szűrődik ki a sátorból:
– Megvan fiam?
– Meg!

A bivalyölő felszerelésnek nem ellenfél ez a harcsa, kisebb túlzással csak pumpálni kell kifelé. De majdnem ugyan így jött ki vele a húszas is két éve. A parton látom, hogy öt kiló körül van. Két fejkopp után csak úgy csupasz kézzel ráfogok az alsó álkapcsára. Közben már az öreg mellettem áll és együtt örülünk. Koccintunk is egy hajnalköszöntőt.
Szákba tesszük, újra dobunk és várunk, de reggelig már nincs újabb jelentkező.

Hat óra van, a gyerekek még alszanak, így csónakba pattanok és lelépek pergetni. Két órát tudtam rászánni, de ütésig sem jutottam. Az idei tavasszal valahogy elkerülnek a csukák. Egy halam volt horgon, igaz az 80-90 közötti volt, de valahogy kinyílt a kapocs és meglépett szerencsétlen a torkában a csalimmal… Az én hibám volt, hajlamos vagyok a részleteket elhanyagolni. Talán be sem akasztottam rendesen.

Mire visszaérek már mindenki a parton tüsténkedik.
Lackó a harcsát látva kedvet kap a horgászathoz is, nagyjából egy percig egyhelyben volt, ez nála már nagy szó.

A délelőtt is szalad, kapás továbbra sem nagyon van, a gyerekek meg kiadják a parancsot: halat szeretnének enni.
Nincs mese: a kárász és egy testes törpeharcsa mellett, a tegnap pecabottal fogott tenyeres keszegekből készül ma az ebéd.
Rögzítem a fogást a naplóba, majd a fiam érdeklődő szemlélődése közben nekiállok halat pucolni.

A sütés már gyorsan megy, de még attól is gyorsabban fogy el. Mire észbe kapok, nekem már csak egy félig lerágott kárász farok jut.

Ebéd után összepakolunk és hazafelé vesszük az irányt. A következő alkalomról kérdeznek a lányok, a nejem hálózsákot venne magának, apám meg a lakóhajók áráról érdeklődik.
Úgy tűnik mindenki jól érezte magát.
A hazautunkat pedig egy természet alkotta famadár felügyeli.