Hírek

2020.10.07. | Horgász Hírek

A csuka őszi pergető horgászata 2. rész

Vass Endre

A cikksorozat második részében a pergető csukázásra leginkább alkalmas időszakokról, a környezeti hatások szerepéről és a pergető horgászat alapvető taktikáiról lesz szó.

Aktív időszakok

Bizonyára sok pergetőhorgász tapasztalta már, hogy a csuka kapókedve talán a legszeszélyesebb és legkiszámíthatatlanabb a hazai ragadozók közül. Vannak időszakok, amikor egy adott víz csukáinak nagy többsége igen aktívan táplálkozik, ha azonban nem sikerül a megfelelő időpontot eltalálni, akkor bizony a legjobb állománnyal rendelkező vizeken is vért izzadhat a horgász egy kapásért és könnyen előfordulhat, hogy eredménytelen marad. Az említett aktív időszakokat a külföldi pergetők „táplálkozási ablakként” fordítható fogalommal illetik, és komolyan számításba veszik a csuka horgászata során.

A fény szerepe

A teljesen kapás nélküli időszakok okai pontosan nem ismertek, bizonyára szerepet játszanak a időjárási viszonyok, mint például a frontbetörések, a légnyomás változásai, azonban a csuka viselkedési sajátosságai is magyarázatot adhatnak bizonyos tekintetben. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a víz alá bejutó fény erőssége nagyban befolyásolja a csuka aktivitását, és mivel elsősorban a nagy átlátszóságú vizeken szeret tartózkodni, a fényviszonyok jelentős hatással vannak a viselkedésére. A zsákmányszerzésnél elsősorban a látására hagyatkozik és megfigyelhető, hogy a sekély, tiszta vizeken nem szívesen vadászik azon időszakokban, amikor a nap magasan jár a tiszta égen és a fény meredek szögben ér a vízfelszínre.

Természetesen nincsenek mindig érvényes szabályok, és előfordulhat jelentős csukaaktivitás az említett körülmények közt is, de ezek mindenképpen a kivételek közé sorolandók. A zavarosabb vizekben gyakran megfigyelhető ennek az ellenkezője, hiszen ilyen környezetben pont napsütésben jut a víz alá az a fénymennyiség, ami a csuka számára a vadászathoz kedvező feltételeket biztosítja.

Igazi vadvízi csuka a Tisza-tóról

Klasszikus kapásidőszakok

A horgászok számára közismert, hogy elsősorban a melegebb hónapokban a kora reggeli és az esti órákban a legaktívabbak a csukák. Ez a táplálékhalak viselkedésén túl a víz alá jutó fény mennyiségének és a beesés szögének is köszönhető. Ilyenkor sokkal laposabb szögben éri a fény a víz felszínét, így annak nagyobb része verődik vissza és ezért a csukák ilyenkor jobban látják és hatékonyabban tudják megközelíteni a zsákmányolni kívánt halakat.

A késő őszi időszakban a fény mennyisége csökken, és a nap nagyobb részében éri olyan lapos szögben a vízfelszínt, ami ideális a csukák számára, ezért is sikeresebbek ezek a hónapok a csukahorgászat szempontjából: hosszabb az az idő, amit a horgász kapásra esélyes időszakban tölthet a vízen. A napkelte és a naplemente környéke ilyenkor is nagyon eredményes lehet, ugyanakkor napközben is bármikor lehet kapásra számítani.

A szél szerepe

Az északi vizek csukahorgászai közt szállóige az a mondás, ami az ottani vizeken többnyire igaz is: „No wind, no pike”, azaz ha nem fúj a szél, a csukafogás kilátásai erősen csökkennek. A magyar vizek többségén ez az állítás sokkal kevésbé bizonyul igaznak, egyszerűen a vizek jellegéből adódóan: a magyar csukás vizek általában sekélyek, ezért a mederfeneket borító iszap a hullámzás hatására könnyen felkeveredik és a zavaros víz nem előnyös a csukafogás szempontjából. Így van ez a Tisza-tavon, a Balaton hullámzásnak kitett partjain és más, sekély, nyílt felületű tavakon is.

Az északi vizek átlagmélysége jóval nagyobb, a medrük kevésbé iszapos és a víz átlátszósága lényegesen nagyobb. A hullámok által megtört vízfelszín alá kevesebb fény jut be, így a csukák is bátrabban indulnak zsákmány után. A szél további kedvező hatása, hogy mozgásba hozza a vizet, esetenként növekszik a víz oxigénkoncentrációja a hullámzás hatására és az áramló vízben a táplálékhalak csapatai is mozgásba lendülnek.

Borult időben általában jó eséllyel megmozdulnak a nagyobb csukák is

Magyarországon is vannak ugyanakkor olyan vizek, ahol a szeles időben, hullámos vízen javulnak a csukakapás esélyei: a mélyebb, tiszta vizű bányatavak, ahol a partot verő hullámzás hatására nem zavarosodik be komolyabban a víz. A hatásmechanizmus itt hasonló az északi vizekéhez, tehát nem elsősorban a vizek földrajzi elhelyezkedése, hanem a jellege határozza meg, hogy milyen hatással van a szeles idő a csukahorgászatra.

A csukák kapókedvét befolyásoló tényezők mindegyike talán a legtapasztaltabb horgászok számára sem egyértelmű, mégis, ha meg kellene fogalmaznom, hogy milyenek az ideális körülmények, amikor van esély nagy csukákat is fogni, így tudnám leírni: október harmadik hete, telihold, tiszta víz, szélcsend, egész napon át ködös, borús, de nem túl hideg idő, szemerkélő, olykor elálló esővel.

Passzív csukák

A passzív csukák kapásra ingerlése szinte lehetetlen küldetésnek bizonyul a legtöbb esetben. Ennek az a magyarázata, hogy ezek a halak nagyon mély nyugalmi állapotban pihennek: a megszokott élőhelyüknek számító, vízinövénnyel benőtt területeken sokszor mélyen elbújnak a növények közt, úgy, hogy a fejük is eltűnik a sűrű vegetációban. Ilyenkor a legcsábítóbb műcsalit is dobhatjuk a közelükbe, még ha alkalmas is lenne arra, hogy átlépje az ingerküszöbüket, akkor se látnák, illetve érzékelnék.

Egy búvár barátom egy akkoriban jó csukás víznek számító kavicsbányatóban végzett merülései nyomán mesélte el a tapasztalatait: ahogy fogalmazott, első pillantásra meg tudta állapítani, hogy az adott időszakban lehet-e csukakapásra számítani, vagy nem: az előbbi esetben a tó partközeli rézsűjén növő hínársávjában rejtőző csukák fejjel kifelé nézelődtek a hínárból, míg a passzív periódusban csak a farokúszójuk látszott ki a növényzetből.

Hamisítatlan őszi Tisza-tavi táj (fotó: Koncz Dávid)

A vízinövényektől mentes területeken a csukák gyakran a mederfenéken pihennek, szinte teljesen álomba merülve. Ebben a helyzetben egy egészen kicsivel több az esély felkelteni az érdeklődésüket, ilyenkor a nagyon hangos, idegesítően csörgő-zörgő műcsalikkal lehet olykor reflexszerű kapásra bírni őket. Az északi országok horgászai egészen szokatlan módszereket alkalmaznak a csukák kapókedvének felébresztésére. Német horgászoktól láttam, hogy a csónakkal való beállást úgy végzik, hogy a horgonyt nagy lendülettel, hatalmas csobbanással hajítják a vízbe, egyszerűen „Hecht-Weckernek”, azaz csuka-ébresztőórának nevezve az eljárást. Svédországban dívik az a szokás, hogy a partra érkező csukahorgász nagy kövekkel bombázza a vizet a jobb kapásban bízva. Nyilvánvaló, hogy gyakorlati tapasztalatok is igazolják a módszer eredményességét, de logikailag is magyarázható a jelenség: mivel a csukák általában ragaszkodnak a megszokott búvóhelyükhöz, a zajtól megzavarva, ha meg is ugranak, hamarosan visszatérnek oda és elképzelhető, hogy az így felébresztett halak könnyebben horogra csalhatók.

Magányos vadászok

A csukák magányos életmódja tovább nehezíti a horgászok dolgát: a csapatokban pihenő süllők, kősüllők, sügérek vagy balinok előbb-utóbb kapásra bírhatók, ha sikerül megtalálni a tartózkodási helyüket, kihasználva a halak irigységét, a táplálékért való versengést. A ragadozók, ha többedmagukban vannak, sokkal könnyebben szánják el magukat a támadásra, mivel ilyenkor joggal tarthatnak attól, hogy a fajtársaik elragadják előlük a potenciális zsákmányt. A csukánál ez a tényező a legtöbb esetben nem áll a horgászok szolgálatában, bár olykor, főleg a téli időszakban előfordul, hogy laza csapatokba állnak össze.

A csukahorgászat taktikája

Az eredményes pergetéshez a csuka aktív időszakait kell kihasználni és olyan helyekre juttatni a műcsalit, ahol az aktív halak tartózkodnak. Bár olykor előfordul, hogy a csukák messze elhagyják a búvóhelyüket és felfedező útra indulnak, a legnagyobb eséllyel mégis a hínárfoltok mellett, a felszínig felnövő hínármezők mellett, a fel nem növő hínármezők fölött, töklevélfoltok mellett, ritkásabb töklevelesekben, nádtorzsák között, nádöblökben, nádbabák mellett, a nádfal kiszögelléseinek közelében, sarkokban, törések mentén, víz alatti szigetek közelében, stb. lehet megtalálni őket.

Csukatanya a Tisza-tavon

Az ígéretes pontok megközelítése

A műcsalikat ezen pontok közelében célszerű elvezetni. A legjobb taktika fokozatosan megközelíteni a dobásokkal a legígéretesebb pontokat, például egy csukásnak tűnő nádkiszögellés előtt először 1,5-2 méterrel érdemes elvezetni a műcsalit, mivel főleg nagy átlátszóságú vízen esély van arra, hogy a csuka nagyobb távolságból is támadni fog, másrészt nem érdemes azt kockáztatni, hogy egy pontatlan vagy túl közeli első dobás esetén a szél a nádra fújja a zsinórt, vagy a műcsali elakadjon egy víz alatt keresztben álló nádszálon, így a műcsali szabadításával megbolygathatnánk a jónak tűnő helyet. Természetesen vannak olyan esetek is, amikor az útban levő növényszálak ellenére is sikerül megfogni a csukát, erre két példát is tudok említeni:

Egy igazi csukás, nádszigetekkel, csatornákkal szabdalt, kristálytiszta, barnás vízű tőzegbányató egyik sarkához érkeztem a csónakkal, késő őszi, csepergő esős időben. Úgy vettem észre, a csukák kimondottan szeretik az ilyen sarkokat, csatornavégeket. A 2 m körüli mélységű mederfeneket mindenhol összefüggő, mintegy félvízig felnövő süllőhínár-szőnyeg borította. A legígéretesebb beöblösödés előtt 4-5 nádszál nyújtózott középen, ezeken túldobva, mellettük szerettem volna elvezetni a nagy méretű, sügérmintás támolygó villantómat. Az első dobás nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, a zsinór a nádszálak közt húzódott, így gyorsan kitekerve újat dobtam, a zsinór azonban így is a nádszálakon keresztül húzódott felém. Úgy döntöttem, nem dobok újat, meglátom, hogy mi történik. A műcsali még messze járt a nádszálaktól, amikor a sötét víz felszínét habosra verte egy hatalmas csukarablás és a hal nagy erővel húzta a zsinórt a visító orsóról. A magasra tartott botról feszülő zsinór könnyedén fektette el a nádszálakat és hamarosan csodaszép, fekete-sárga-vörös színekben pompázó, 5 kg feletti csukát emelhettem a csónakba. A hal visszaengedése után kíváncsian eveztem a kapás helyére, mert nagyon érdekelt, hogy vajon mi tarthatott egy ilyen szép halat a látszólag jellegtelen helyen? A látvány meglepő volt: a tömör hínárszőnyeg felett mindössze egy 80 cm átmérőjű, fél méteres mélyedés látszott ott, ahol a csuka előzőleg lesben állt. Elképzelhető, hogy a hal olyan sokáig tartózkodott azon a helyen, hogy a növényzetre vetett árnyéka miatt nőtt ott kevésbé a hínár.

A kavicsbányatavakban is hatalmasra nőhetnek a csukák (fotó: Perger Péter)

A másik esetben egy kavicsbányatavon dobtam a nádfal tövéhez a spinnerbaitem, a zsinórom azonban félúton felfeküdt egy kissé bedőlő nádcsomón. Ezúttal nem zavart a helyzet, tudván, hogy a nehéz spinnerbaitemet könnyedén át tudom majd vezetni a nádon. Ahogy a csali közeledett, egyre meredekebb szögben nehezedett a súly a nádszálakra, ezek egyre jobban meghajoltak. Már lassan függőlegesen feszült a zsinór a vízbe, a műcsali egyre feljebb emelkedett, amikor fröcskölve csapta le a felszínről egy 2 kg körüli csuka. A zsinór már a bevágás pillanatában lecsúszott a vízbe vágódó nádszálakról, amelyek ezúttal egyben (az amúgy szükségtelen) kapásjelző szerepét is betöltötték.

A tökleveles széle a csukák tipikus vadászterülete

Amennyiben a távolabbi, tapogatózó dobások nem hoznak eredményt, természetesen egyre közelebb kell juttatnunk a műcsalit a feltételezett rejtekhelyhez, sőt, sokszor csak úgy lehetünk sikeresek, ha közvetlenül a növényzetben, vagy annak tetején vezetjük a csalinkat.

A csuka pergető horgászatában számtalan műcsalivariáció használható eredményesen, így minden terepre lehet jól működő műcsalikat találni. A következő részben a különböző horgászati helyzetekben (összefüggő vagy ritkásabb hínáros, tökleveles, nádszélek, törések, nyílt meder, stb.) a legcélszerűbben használható műcsalitípusokról és velük való horgászat taktikájáról lesz szó.

Folytatjuk!