Hírek
2020.10.26. | Horgász Hírek
A csuka őszi pergető horgászata 3. rész
Vass Endre
A csuka őszi pergető horgászata 3. rész
Az előző részben a csuka tipikus aktív időszakairól, a táplálkozásának jellegzetes helyszíneiről, a pergetés taktikájáról és az ígéretes pontok megközelítéséről volt szó. Ebben a fejezetben a különböző helyzetekben legcélszerűbben alkalmazható műcsalitípusok mellett megkezdem a támolygó villantózás részletes tárgyalását.
Sűrű növényzetben
Az összefüggő hínár- vagy sulyommező, tökleveles tetején a rejtett horgos békautánzatokat lehet elvezetni és ideális esetben ezekkel kapást elérni. Ha nem teljesen zárt a növényzet, akkor rejtett horgos gumihalakkal vagy bokorugró támolygókanalakkal érdemes próbálkozni. Ezek a műcsalik elvezethetők a sűrű növényzet tetején anélkül, hogy jelentős mennyiségű hínárt szednének össze, a ritkásabb részeken pedig mélyebbre lehet ezeket juttatni, emelgetni-süllyesztgetni, vagy pedig a növényszálak közt elvezetni.
A vízfelszínig fel nem növő hínármezők fölött többféle műcsalit is el lehet vezetni: a könnyű támolygó és körforgó kanalakon kívül a felszíni csalik: popperek, walk the dogok, béka-, kacsa-, stb. utánzatok, a pörgő propellerrel ellátott felszíni csalik (plopperek, propbaitek, buzzbaitek), swimbaitek, könnyű ólomfejjel vagy súly nélkül szerelt gumihalak, sekélyen járó jerkbaitek, tailbaitek és wobblerek egyaránt sikerrel alkalmazhatóak az ilyen jellegű szakaszokon.
Ritkásabb növényzetben
Ha ritkásabb a hínár vagy a töklevél, a spinnerbaitek is nagyon hatékonyan használhatók: viszonylag nagy súlyuk és ellenállásuk miatt bátran lehet vezetgetni ezeket a növényszálak között anélkül, hogy a felszínre kerülnének és nagy mennyiségű hínárt szednének össze. A növényzetben rejtőzködő csukák sokszor nem hajlandóak a felszínhez közel vezetett műcsalik után ugrani, a közelükbe juttatott műcsalira viszont rávágnak.
A spinnerbaitek elakadásmentes vezetésének egy titka van: bátran, folyamatosan kell vontatni őket a növény között és akkor sem szabad megállítani, ha elnehezednek. Az esetek nagy többségében tisztán lehet őket tovább vezetni. A horog előtt pörgő kanalaknak és a drótváznak köszönhetően ez a műcsalitípus a legtöbb akadóról lepattan folyamatos vezetés esetén. Amennyiben a műcsali megnövekedett ellenállásából arra következtetünk, hogy valamit vonszol maga után, a legtöbbször egy erélyes rántás elég ahhoz, hogy a függelékétől megszabaduljon – természetesen megfelelően gerinces bot szükséges ehhez a művelethez.
Ritkás töklevelesben horgászva tapasztaltam azt, hogy a spinnerbaitet a kisebb tavirózsák tövébe behúzva, majd azon megállás nélkül keresztülvontatva lehet nagyon eredményesen megfogni a csukákat. A kapás szinte minden esetben akkor következett be, amikor a műcsali a növény tövébe ér. A víz alatti kamerafelvételeket visszanézve később jöttem rá, hogy ezek a csukák hosszan követik a műcsalit és akkor szánják el magukat a kapásra, amikor attól tarthatnak, hogy a növény tövébe menekülő zsákmányuk eltűnhet a szemük elől.
A ritkásabb, jól körülhatárolható foltokban növő hínáros, tökleveles vízrészek a támolygó kanalak számára ideális terepet jelentenek. Az ilyen területeken a villantót a szemmel is jól látható hínárlyukakba, a növényzet közti tiszta ösvényekbe juttatva, a növénycsoportok fölött átvezetve, a mélyedésekbe beejtve a teljes vízoszlop átfésülhető: a jó támolygó villantó bevontatás és süllyesztés közben is élénken mozog, és a hozzáértő horgász keze alatt nagyon sokoldalú eszköze a csukahorgászatnak.
Sűrű növényzetben jól beválik ez a horogkombináció
Növénymentes vizeken
A növénymentes területeken a csukák az egyéb akadók közelében, a partmenti vagy nyílt vízi töréseken tartózkodnak a leggyakrabban. Teljesen homogén, jellegtelen mederben egyszerűen a fenéken is elfekszenek, vagy pedig egészen a part mellé simulnak. A mederben pihenő csukák gyakran nagyobb számban tartózkodnak egy-egy kisebb területen. Ennek az oka nem a csukák társaságszeretetében keresendő (hiszen erről az ívási időszak kivételével nem is beszélhetünk), egyszerűen a terület adottságai valamilyen okból kedvezőbbek a csukák számára, mint máshol és ami az egyik csuka számára vonzó, az ugyanúgy vonzó a többi számára is.
Keltetőházi tevékenységem során csukaivadék nevelésével is foglalkoztam. A nagy, kör alakú kádakban nevelt kiscsukák viselkedése jól mutatta, hogy ennél a halnál a csapatszellem nyomokban sincs jelen: míg a ponty, süllő vagy a növényevő halak ivadékai megriasztva mindig csapatba rendeződve, egy bizonyos irányba menekültek, a 2000 darab csukaivadék kis túlzással 2000 féle irányba indult el minden esetben.
Az akadómentes területeken minden korábban említett műcsalitípus eredményesen használható, természetesen a rejtett horgos megoldások itt inkább hátrányt jelentenek, mivel jóval kisebb hatékonysággal akadnak meg a csuka szájában. Mivel búvóhely híján gyakran a mederfenékhez lapulva rejtőzködnek a csukák, ezen a terepen jön el azon műcsalik ideje, amelyek kisebb-nagyobb gyakorisággal lekoppannak a vízfenékre: a hagyományos jigfejjel szerelt gumihalak, az úgynevezett vertikális wobblerek és a mélyretörő wobblerek igen jól beválnak ilyen körülmények közt.
Keresőcsalik
A jól meghatározható haltartó helyeket nélkülöző vizeken a csukák megtalálása érdekében nagy területet kell átkutatni, úgynevezett keresőcsalik segítségével. Ezek a műcsalik jól dobhatóak, egyszerűen vezethetőek, különböző vízmélységek meghorgászhatóak velük és nagy sebességű bevontatásnál is vonzóak a csukák számára. A cél ilyenkor a minél több dobás, a minél nagyobb terület átvizsgálása rövid idő alatt. A keresőcsalik önmagukban is nagyon fogósak lehetnek, olykor azonban csak az a szerepük, hogy a csukaaktivitást mutató helyeket felderítsük, majd azokat lassúbb, kevésbé jól dobható műcsalikkal alaposabban átvizsgáljuk. Keresőcsaliként többek között nagyon jól beválnak a vertikális wobblerek, a blade csalik, a nehezebb támolygó és körforgó villantók, a spinnerbaitek és bizonyos glider csalik, mint pl. a Salmo Slider süllyedő változata.
A jól dobható villantók, mint pl. ez a Blue Fox Lucius is kiváló keresőcsalik
Őszi csukázás támolygó villantóval
Az írás címe nem véletlenül emeli ki az őszi időszakot: ilyenkor lehet a legkönnyebben, a legváltozatosabb módszerek és műcsalik használatával támadásra ingerelni a csukákat. A Tisza-tavon a nyarat a sűrűn benőtt hínáros, sulymos mezőkben elrejtőzve töltik. Ilyenkor is meg lehet fogni őket, nagy kitartással, ugyanakkor a nagy kiterjedésű, homogén növényzetben nem könnyű a tartózkodási helyüket megtalálni és a műcsalit a közelükben elvezetni. A legtöbb műcsalitípus ilyenkor szóba se jöhet, de a rejtett horgos, felszíni békautánzatok vagy bokorugró gumihalak elvezethetők a növényzetben, ugyanakkor a sűrű növényzet miatt ezeket nagyon közel kell juttatni a csukához ahhoz, hogy egyáltalán érzékelje azokat.
A hőmérséklet csökkenésével és a nappalok rövidülésével a hínárnövényzet ritkulni kezd és egyre inkább megnyílik az út a csukák felé a pergető horgászok számára. A rablók továbbra is ragaszkodnak a növényzet adta fedezékhez, azonban a nyíltabb terepen egyre könnyebb lesz a műcsalikat a csukák elé juttatni és ott elvezetni. Ennek az időszaknak a klasszikus műcsalijai a támolygó villantók. A Tisza-tavon nagy hagyománya van a könnyű, vékony lemezű támolygókanalakkal való csukázásnak és bár ez a műcsalitípus egyre kevésbé népszerű, a hozzáértők nagyon eredményesen használják a kisebb és nagyok csukák horgászatára egyaránt.
A támolygó villantók kiválasztása
A Tisza-tó aránylag sekély vizeire alkalmas támolygó villantókkal szemben követelmény, hogy ne legyenek túl nehezek és lassú tempóban is el lehessen a felszín közelében, illetve a növényzet fölött vezetni. A villantók ezen tulajdonsága függ a tömegük és a felületük arányától, valamint a villantó formájától, hajlítottságától, domborítottságától. A tömeg a mérettől, a lemez vastagságától és anyagától függ. A legtöbb villantó rozsdamentes acél vagy rézlemezből készül, de gyártanak könnyebb (alumínium) és nehezebb (ólomötvözet) anyagú kanalakat is.
Az alumíniumból készült villantók csigalassú tempóban vezethetők
„Mindenes” támolygók
A sokoldalú villantó jól dobható, lassú vezetésnél is élénk, támolygó, kígyózó mozgást végez, gyorsabb tempónál nem forog a tengelye körül, és megállítva pedig, süllyedés közben szintén intenzíven hintázva vagy pörögve, oldalazva süllyed. Nem sok olyan támolygó villantó van, ami egyszerre meg tud felelni mindezen feltételeknek, példaként a klasszikus, sok éve közkedvelt, eredeti Orkla villantókat és a klónjait lehetne megemlíteni igazi mindenesként.
Az Orkla az igazi mindenes támolygó villantó
Specializált kanalak
Természetesen, ha egy támolygókanál nem is rendelkezik egyidejűleg mindezen tulajdonságokkal, még mindig lehet nagyon fogós és kiválóan használható bizonyos stílusokban. Példaként említhetném az Effzett kanalat, ami nagyon jól dobható, egy bizonyos tempóban vontatva rendkívül csábító mozgást végez, nagyobb tempónál sem hajlamos bepörögni, ugyanakkor az ejtegetős stílusban nem sok babér terem a számára, mivel nagyon gyorsan aláhullik.
A klasszikus Effzett kanál jól dobható, folyamatosan vezetve szépen támolyog
A magyar gyártmányú Ottó bácsi Berek villantó vékony lemezű változata például csak kis távolságra és pontatlanul dobható, már közepes tempóban vontatva is bepörög, ellenben lassan vontatva és ejtegetve olyan szenzációsan élénk mozgást végez, amitől csukának és horgásznak egyaránt tátva marad a szája.
A hajszálvékony lemezből készült Berek kanál a lassú vezetés virtuóza
A szélesebb, szögleteshez közelítő testformájú villantók, mint például a Berti Piscot, nem dobhatók igazán jól és ejtegetve sem produkálnak különösebb trükköket, azonban egészen lassú, meg-megszakított bevontatásnál is intenzív, nagy kitérésű, kaszáló mozgást végeznek, ami elsősorban az ősz második felében ellenállhatatlan a nagyobb csukák számára.
A Berti Piscot szélesen, lassan kaszálva billeg
Egy rég nem forgalmazott, Predator márkájú kanál aránylag pontatlanul dobható, bevontatáskor meglehetősen visszafogott mozgást végez, laza zsinóron süllyedni hagyva viszont minden csukát megbabonázó, élénk mozgást produkál. A sort lehetne hosszan folytatni, mindenki találhat a saját egyéni stílusának, illetve a horgászati helyzetnek megfelelő támolygó villantót, amit eredményesen használhat.
Ez a régi Predator kanál az ejtegetős technika egyik favoritja
A támolygó villantós csukázás technikája
A támolygó villantók vezetése sok horgász számára nehézséget okoz, mivel a gyakorlatlan villantózó számára nem ad olyan egyértelmű visszajelzéseket a pergető boton keresztül, mint mondjuk egy wobbler veretése, egy körforgó villantó ellenállása, egy felszíni csali látványa, vagy egy gumihal lekoppanása. A támolygózásra való ráérzés érdekében mindenképpen ajánlatos a műcsalit tiszta vízben, jól látható közelségben vezetgetni és megtanulni, hogy milyen tempónál kezd el csábítóan támolyogni, melyik az a sebesség, ahol már bepörög, hogyan reagál a megállításokra, pöccintésekre, megugrasztásokra, hogyan viselkedik feszes és laza zsinóron süllyesztve, stb.
Folyamatos bevontatás
A támolygókanalak olykor eredményesen működnek folyamatos bevontatás mellett is, de mindenképpen meg kell jegyezni, hogy nem ebben a stílusban mutatkoznak meg az igazán előnyös tulajdonságaik. Az eredményes folyamatos vezetéshez mindenképpen érdemes kitapasztalni a villantó mozgását. Ehhez a legcélszerűbb jól látható közelségben vezetgetni először, megvizsgálni, hogy melyik az a sebességtartomány, amelyben már szépen támolyog, de még nem pörög a tengelye körül. Ilyenkor „tanulja meg a horgász keze”, hogy a kívánatos mozgás mellett mekkora ellenállást fejt ki a műcsali a vízben és milyen jelzéseket küld a boton keresztül. A tapasztalatokat alapul véve idővel az orsó tekerésének a tempóját is megjegyzi az ember.
A műcsalivezetés tempója
Az adott műcsali számára ideális sebességtartományon belül az adott szituációnak megfelelően lehet a bevontatás tempóját változtatni. A tempót elsősorban a az időjárási körülmények és a csukák ezekből adódó, feltételezhető viselkedése, valamint a műcsali vezetésének a mélysége határozza meg.
Hideg vízben különösen jól működik ez a testes, szélesen verető villantó
Ami a csukák viselkedését illeti, a víz hőmérséklete olyan tényező, ami alapján nagyobb biztonsággal lehet következtetni a megfelelő vontatási sebességre: alapszabályként elfogadható, hogy minél hidegebb a víz, annál lassabban érdemes vezetni a kanalat, de mint mindenben, itt is előfordulhatnak kivételek. A lassú mozgás nem csak a műcsali haladási sebességére értendő: a lehűlt vizeken nagyon eredményesek az olyan villantók, amelyek lustán billegnek ide-oda, a biztosan megszerezhető zsákmány érzetét keltve.
Kevésbé egzakt támpont a csukák aktuális hangulata, azaz hogy milyen tempójú mozgásra reagálnak az adott időszakban. Ez egy napon belül is változhat és nincs más megoldás, próbálgatni, kísérletezni kell vele. A tapasztaltabb pergetők természetesen könnyebben ráéreznek a megoldásra, ugyanakkor a bevált stratégiákhoz való túlzott ragaszkodás hátrányos is lehet.
Általánosságban elmondható, hogy az aktívan táplálkozó csukák a középutat kedvelik, ami a vezetés sebességét illeti, az ennél lassúbb és gyorsabb vezetéssel pedig a finnyásabb hangulatú ragadozókra érdemes próbálkozni. Ha minden kötél szakad, meg kell próbálkozni őrültségnek tűnő dolgokkal is: passzív csukák gyakran megmozdíthatók a szélsebesen vezetett műcsalikkal, mint ahogy azt jó néhány alkalommal sikerrel alkalmaztam.
Szélsebesen vezetett műcsali
Az ilyen felismeréseket gyakran a véletlen eredményezi: még csak szemtanúja voltam az első olyan esetnek, ami gondolkodóba ejtett. A kitűnő pergető S. Z. horgászbarátommal dobáltunk csukára csónakból. A kora reggeli mozgalmas időszak után a nap közepére igencsak alábbhagyott a csukák aktivitása, lassan már másfél órája dobáltunk bármiféle kapás nélkül. Meg is állapítottuk, hogy ideje lenne leülnünk ebédelni. Társam úgy döntött, hogy dob még egy utolsót, de ezt a szándékát már akkor megváltoztatta, amikor a műcsalija, egy fehér gumihal még a levegőben volt. A tőle telhető legnagyobb sebességgel tekerte ki a gumihalat, majd ahogy az a botspicc közelébe ért, ugyanazzal a lendülettel le is fektette a botját, keresztben a csónak peremén, úgy hogy a műcsali mintegy fél méteres zászlón lógott a vízbe. 1-2 másodperc telhetett el, amikor a bot nagyot koppant, a spicce a vízbe csapódott, a nyele felemelkedett és a felszerelés indult a víz felé. Társam volt annyira gyors, hogy a botot még idejében elkapja, de a minden bizonnyal termetes csuka a kapás lendületével el is szakította a zsinórját. Erősen elgondolkodtunk a történteken és később mindketten alkalmaztuk sikerrel a szélsebesen tekert, 1-1 rövid pillanatra megállított műcsali trükkjét: gyakran bizonyult mentőötletnek!
A fenti esetben gumihal volt ugyan a csali, de a módszer minden arra alkalmas műcsalival is működik.
Folyamatos bevontatással általában a nehezebb támolygókanalakat érdemes vezetni, amelyek gyorsan süllyednek, illetve süllyedés közben nem mozognak különösebben ingerlő mozgást Példaként a korábban már szóba került Effzett, illetve a Blue Fox Lucius kanalakat tudnám említeni. Ezek a villantók jól dobhatók, nagy területet lehet velük meghorgászni és nagyon csábítóan billegnek.
A következő részben az aktív botmozgatással történő vezetési technikákról, a villantók színéről, illetve a felszerelés fontos elemeiről lesz szó.
Folytatjuk!