Hírek
2020.11.05. | Horgász Hírek
A csuka őszi pergető horgászata 4.
Vass Endre
A villantók szakaszos vezetése
Az előző részben szó volt a villantók folyamatos bevontatásáról, a támolygókanalak igazi előnyeit azonban a változatosabb, szakaszos vezetéssel lehet kiaknázni. Többféle vezetési stílus is szóba jöhet.
Szakaszos bevontatás
Az első, a legegyszerűbb módszer, amikor a folyamatosan, orsóval vezetett kanalat olykor megállítjuk, süllyedni hagyjuk, majd tovább vontatjuk. A csuka annyira jól reagál a műcsali mozgásának a hirtelen változásaira, hogy mindenképpen érdemes élni ezzel a lehetőséggel, amit a nemzetközi horgásznyelv stop&go technikaként tart számon. Nagyon gyakran előfordul, hogy a csuka a folyamatosan vezetett műcsalit követi és a beiktatott ütemváltások pillanatában, vagy közvetlenül utána szánja el magát a támadásra. A megállítás tarthat akár csak egy pillanatig, de a vízmélység függvényében érdemes hosszabb ideig is süllyedni hagyni a kanalat.
A villantó süllyesztése
Mint minden más esetben, itt is célszerű a használt villantó mozgását megfigyelni, kitapasztalni, hogy hogyan viselkedik süllyedés közben és ennek megfelelően alkalmazni a megállítást. Vannak villantók, amelyek süllyedés közben végig nagyon aktívan billegnek jobbra-balra, egyesek viszont csak egy-két ingerlő billenést végeznek, majd gyorsabban süllyednek alá. Az utóbbiaknál rövidebb süllyedési szakaszokat érdemes beiktatni. A süllyesztés végezhető laza vagy feszes zsinóron, mélyen vagy magasan tartott botspiccel egyaránt, ezek hatását szintén érdemes előzetesen megvizsgálni. Egyes villantók csak laza zsinóron süllyesztve mozognak igazán szépen. Vannak olyan típusok, amelyek elengedve hátrafelé távolodnak süllyedés közben, egyesek pedig vízszintes egyensúlyban süllyednek. A korábban említett régi Predator villantó első karikáján egy nagyméretű forgót is elhelyeztek, és pont ez a kiegészítő az, ami a süllyedés közbeni egyensúlyt eredményezi. A karcsú, S alakban hajlított testű Orkla laza zsinóron süllyesztve élénken himbálózva, vízszintesen helyzetben süllyed, feszes zsinóron viszont a tengelye körül pörögve, oldalazva merül.
Egy minden igényt kielégítő készlet támolygó villantókból (fotó: Nagy Roland)
Meddig süllyedjen?
Megállítás után süllyeszthetjük a villantót akár fenékig is, amennyiben nem kell attól tartani, hogy az aljzatról a mozgását akadályozó hordalék vagy vízinövény-darabok akadhatnak a horogra. A vízfenékre süllyesztett villantót akár másodpercekig is lehet pihenni hagyni, majd a botspiccel hirtelen felrántva, tovább vezetni. A kapás érkezhet a fenékre érés előtti, vagy utáni pillanatokban, közvetlenül a megindítás után, de előfordul, hogy a nyugalmi állapotban levő műcsalit támadja meg a csuka.
Amennyiben a mederfenék állapota ezt nem teszi lehetővé, pl. fonalas algabevonat található rajta (ez a legnagyobb ellenfél, azonnal lebénítja a műcsalit és csak kézzel szedhető le a horogról, kulcskarikáról), vagy hínármező felett vezetjük a kanalat, a süllyesztés rövidebb, a szabad vízoszlopnak megfelelő lehet. Az aláhulló kanál süllyedését érdemes egy-egy pöccintéssel, megugrasztással színesíteni, majd folytatni a bevontatást.
Aktív botspiccel való vezetés
Az egyszerű stop&go technikát, elsősorban a melegebb időszakban érdemes tovább színesíteni a botspicc aktív mozgatásával. Részemről talán a leggyakrabban alkalmazott technika ez, amely során a bot kezelésének sokkal fontosabb a szerepe, mint az orsó használatának. A módszer igazi terepe az, ahol a növényzet nem összefüggő, hanem kisebb-nagyobb csoportokban nő, nagy a víz átlátszósága, így a műcsali útja figyelemmel kísérhető és a növényzetben levő tisztások, folyosók, nyiladékok közt lehet manőverezni. A dobás előtt érdemes kinézni azt az útvonalat, amelyet a műcsalinak be kell járnia. A kanál vízbe érkezése után jöhet a pöccintések, megugrasztások, süllyesztések, lassúbb-gyorsabb vezetések, pillanatnyi vagy hosszabb megállítások sorozata, amelyeknek csak a horgász képzelőereje szabhat határt. A módszerrel a horgász és a műcsali vízbe érkezési pontja közti egyenes vonalnál jóval hosszabb útvonalon mozgatható a villantó, a teljes szabad vízoszlopot be tudja járni, miközben minden pillanatban a csuka számára ingerlő mozgást végez. A műcsalit célszerű többé-kevésbé magasan tartott botspiccel, lehetőleg minden pillanatban figyelemmel követve vezetni. Az élénk színű, jól látható zsinór nagy segítséget jelent ebben az esetben is.
Manőverezés a növényzet közt
A növényzet közti mélyedésekbe, lyukakba mindig érdemes besüllyeszteni a villantót, jó eséllyel lehet ilyenkor kapásra számítani. A magasabbra nőtt részeken az elakadás elkerülése érdekében át lehet emelni a villantót, ilyenkor a zsinórt figyelve, emelt botspiccel végzett, felfelé irányuló, rövid rántásokkal lehet a felszín közelébe kényszeríteni a kanalat, majd ha átért az akadály felett, újra hagyhatjuk a mélybe süllyedni.
A felszínig teljesen felnőtt foltok láttán sem kell zavarba esni, a már említett rövid rántásokkal a felszínre vezetett csali egy határozott, kontrollált erejű botmozdulattal átugratható fölöttük és folytatódhat a vezetés. A művelet pontos végrehajtása természetesen nagy gyakorlatot és odafigyelést igényel, az ilyen kihívások teszik többek közt ennyire sokszínűvé és élvezetessé a könnyű támolygó kanalakkal való pergetést. Az ugratást követően nagyon fontos figyelni a meglazult zsinórszakaszra, egyrészt azért, mert a műcsali horga ilyenkor visszaakadhat a főzsinórra vagy az előkére, másrészt az orsó előtti laza zsinórrészt is figyelni kell, hogy kellően feszesen kerüljön fel a dobra, különben a későbbi dobások során gubancok keletkezhetnek. Nagyobb zsinórhas esetén érdemes az ujjaink közt megfeszítve feltekerni a fölösleget.
Elakadás esetén
Nyilvánvalóan nem járhat sikerrel minden, a növényzetbe akadás elkerülésére irányuló manőver, óhatatlanul előfordul, hogy a villantó horga elakad a hínárban, illetve a töklevélben. A hínár a legtöbb esetben egy erőteljes rántással letéphető a horogról és a kanál szabadon folytatja az útját. Folyamatos húzással általában az egész növényszálat kitépi a horog, a hirtelen rántás viszont általában elszakítja azt. A felszerelést, valamint a fékbeállítást célszerű úgy igazítani hínáros terepre, hogy a művelet hatékonyan elvégezhető legyen, egy túlságosan lágy bottal ugyanis nem téphető el a növényszál.
A tavirózsa levelébe akadt horog szintén kiszabadítható egy határozott bevágásszerű mozdulattal, azonban ilyenkor gyakran marad egy kisebb-nagyobb levéldarab a horgon. A hosszú, több méteresre is megnövő levélnyél azonban elég szívós, főleg a nyári, kora őszi időszakban, itt gyakran nem működik a rángatás, sokkal hasznosabb az óvatos, folyamatos húzás. Az ősz előrehaladtával, ahogy „rohad a tök”, egyre könnyebben szakad. A horgászfül számára igen kedves hang a bot rántása nyomán víz alá bukó töklevél cuppanása! A tavirózsa leveleit a téves kapásérzékelés megelőzése érdekében is célszerű figyelni, ahogy Bandi barátommal velősen megállapítottuk: „Ha mozdul a tök, akkor az tök!”
Ha túlságosan gyakoriak az elakadások, egy házilag barkácsolt horogrendszerrel szerelem a villantóimat: a hármashorgot két, egy-egy kisebb kulcskarika közbeiktatásával szembe fordított hosszúszárú egyeshorogra cserélem. Ezek kölcsönösen védik egymás hegyét az elakadástól, kapás esetén viszont nagy biztonsággal akadnak és a csuka számára szinte lehetetlen kirázni az egymáshoz képest szabadon elmozduló horgokat.
Egy bevált horogkombináció akadós terepre
A támolygó kanalat nyílt terepen is érdemes meg-megrántani, megugrasztani, sőt akár folyamatos, ütemes botspiccrántásokkal vezetni, ezek a hirtelen mozdulatok nagyon sok esetben kiváltják a csuka támadó reakcióját.
Az ejtegetős módszer
Sűrű növényzetben, csónakból horgászva, főleg amikor egy kis szél is fúj, nagyon hatékonyan lehet a kanalakat ejtegetve, vertikálisan horgászni. A módszerhez természetesen a süllyedés közben jól mozgó villantókat érdemes választani. A technika lényege, hogy a műcsalit mindössze néhány méter távolságra, a lehető legpontosabb, alsó dobásokkal ejtjük be a növényzet közti résekbe, hagyjuk lesüllyedni, majd függőlegesen emelgetve-süllyesztgetve, felrántva-elejtve átkutatjuk vele a hínárlyukat, majd célba vesszük a következő nyiladékot. A nagy kiterjedésű hínármezőkben gyakran nem látható semmi olyan jellegzetesség, ami a jó haltartó helyeket felismerhetővé teszi, gyakorlatilag bárhol előfordulhat a csuka. A tapasztalat azt mutatja azonban, hogy vannak kisebb területek, ahol rövid idő alatt több kapás is elérhető, majd látszólag ugyanolyan jellegű szakaszok halmentesnek bizonyulnak. A jelenség magyarázható a horgászszemnek láthatatlan, víz alatti adottságok meglétével, de akár a korábban már említett rövid aktív időszakokkal is.
Az ejtegetős módszert jól alkalmazva olyan csukákat is sikerülhet elérni és kapásra bírni, amelyek amúgy nem lettek volna hajlandóak elhagyni a rejtekhelyüket, de az orruk előtt vergődő műcsalinak nem tudnak ellenállni. Általában a nap közepén, a kevésbé aktív időszakokban célszerű vele próbálkozni. A technika a hínárlyukak mellett a nád, gyékény közti nyiladékokban, vagy a nádfalak tövében is alkalmazható.
Pergetőbotok és harapásálló előke
A támolygó villantós csukázással kapcsolatban érdemes szólni néhány szót a felszerelés két fontos eleméről, a botról és az előkéről. Tapasztalataim szerint villantózáshoz azok a pergető botok alkalmasak a leginkább, amelyeknek a spicce viszonylag rugalmas, így a villantó mozgása szemmel látható jelzéseket közvetít a bot spicce felé. Úgy vettem észre, az ilyen jellegű botokon valamivel szebben mozognak a kanalak. A bot ugyanakkor nem lehet lágy sem, hiszen ezeket a csalikat sok esetben a botspicc mozgatásával, kisebb-nagyobb rántásokkal, pöccintésekkel, emelésekkel vezetjük és elég keménynek kell lennie ahhoz is, hogy növényes terepen el lehessen vele szakítani a horogra akadt hínárszálakat. Összefoglalva, se nem túl kemény, se nem túl lágy, hanem egy jó feszes, mégis rugalmas bot a legjobb választás, átlagosan 30-40 grammos felső dobósúlytartománnyal. Ami a bot hosszát illeti, itt is a középutat érdemes választani, 210-240 cm közti hosszúság az ideális. A túl rövid bottal nehezebb a kanalat a hínárfoltok közt manőverezni, azok fölött átemelni, partról horgászva pedig a partmenti nádas, hínáros sáv előtt a legjobb sávban elvezetni. A túl hosszú bot általában nehézkessé teszi az aktív, bottal történő csalivezetést, ugyanakkor bizonyos helyzetekben olyan előnyei is vannak, amik miatt megéri vállalni ezt a kényelmetlenséget.
Ajánlott a drótelőke használata
Ami az előkét illeti, az utóbbi időben nagyon elterjedtek a fluorkarbon anyagú előkezsinórok. A könnyű támolygókanalakkal való horgászathoz viszont mindenképpen alkalmasabbnak tartom a vékony drótelőkék használatát, mivel a fluorkarbon csak olyan vastagságban harapásbiztos, ami már erőteljesen rontja a kisebb kanalak mozgását. A harapásbiztossággal pedig nem jó kísérletezgetni, mert a villantók nagyon gyakran tűnnek el teljesen a csukák szájában, így az előke nagy eséllyel érintkezik közvetlenül az éles fogakkal.
Meghökkentő esetek
Elmesélek ezzel kapcsolatban néhány érdekes esetet. Az első szerencsétlen véget ért: 25 cm hosszú wolfram előkével horgásztam. A csuka már a csali vízbe csobbanása utáni pillanatokban elkapta a kanalat, majd azonnal vad ugrálásba kezdett, amely során a saját hossztengelye körül is pörgött. Néhány ugrás után hirtelen megkönnyebbült a szerelék: a csuka magára tekerte a főzsinórt és a szájába kerülő fonottat könnyedén elharapva távozott.
A következő eset után sokáig nem fért a fejembe, hogy mi is történhetett. Közel járt már hozzám a kanál, amikor egy erőteljes rándulás után teljesen belazult a zsinór. A bevágásnál semmiféle ellenállást nem éreztem, csak az üres zsinórt tekertem ki. Elharapta a csuka a fonott főzsinórt, a drótelőke ellenére is.
Az eset magyarázatára később fény derült: újabb, hasonló megtolós kapást követően sikerült megfognom a csukát, aminek egészen furcsa helyen, a mellúszói fölött, az oldalába akadt a villantó hármashorga, de szó sem volt külső akadásról: az előke a hal szájából bukkant ki. Az akadást látva értettem meg, hogyan haraphatta el a csuka korábban a zsinóromat. A villantóra hátulról, nagy lendülettel, tátott szájjal rohant rá és a vékony lemez kicsúszott a kopoltyúívek közt, majd a kopoltyúrésen át távozott, így akadhatott a bevágás után a hal oldalába. Ezúttal szerencsém volt, nem került a főzsinór a hal fogai közé, így sikerülhetett megfognom. Azóta mindenesetre legalább 40 cm-es előkét kötök.
A negyedik esetre nincs magyarázat és csak egyszeri tapasztalat volt: tiszta vízen vezetgettem a kanalam a hínárfoltok közt, amikor néhány méterre tőlem kiugrott egy csuka a fedezékéből és a drótelőke forgója fölött mintegy 30 centiméterre a zsinóromra támadt és egy pillanat alatt kettéharapta a fonottam. Szerencsére a víz sekély volt és annyira tiszta, hogy megtaláltam a fenéken heverő Orklámat és egy mágnes segítségével megmentettem.
A villantók színéről
A villantókanalak hagyományosan az alapanyagul szolgáló fémek színét viselték, így ezüstös, bronzos, sárga- illetve vörösréz színben készültek. Az utóbbi időben azonban általánosan elterjedtek a festett, színezett kanalak és ezek is nagyon eredményesen használhatók.
A pirosra színezett villantók nagyon beváltak a csukahorgászatban
A horgászok jó része szigorú szabályokat követ a villantók színének kiválasztásakor: zavarosabb vízben, borult időben fényes, vagy rikító színű kanalakat, míg napsütéses időben, tiszta vízben sötétebb, vagy matt kanalakat használnak. A szabály kiindulási alapnak jó, azonban a tapasztalataim alapján kár lenne megrögzötten betartani, ugyanis bőven akad kivétel alóla. A kivételek elsősorban a tiszta vízre vonatkoznak: sok esetben bizonyulnak fogósnak ilyenkor is az élénken csillogó, vagy rikítóan világos színű villantók. Természetesen ilyen körülmények közt nagyobb a variációs lehetőség és gyakran volt olyan érzésem volt egy-egy nagyon élethűen színezett, ugyanakkor meglehetősen szerény mozgású kanállal kapcsolatban, hogy a tiszta vízben a látványa önmagában elég volt a kapás kiváltásához. A kimondottan zavaros vizekben nem a támolygó villantó a legjobb választás a csuka horgászatára, azonban ha mégis emellett döntünk, akkor érdemes azt is figyelembe venni, hogy zavaros vízben sokszor nem a világos, hanem az egészen sötét, fekete színű műcsali az, ami a legjobban elüt a víz színétől és ezáltal a legjobban látható.
A csuka kapása támolygó villantóra
Villantózás közben gyakorlatilag a bevontatás bármelyik pillanatában érkezhet kapás, a műcsali vízbe érkezésétől a kiemelésig. Ha szerencsések vagyunk, akkor láthatjuk is a kanálra robbanó, vagy az azt követő csukát. Gyakran előfordul, hogy a csuka csak követi a villantót, vagy határozatlanul oda-odacsíp a csalinak. A legextrémebb ilyen viselkedést a Duna-delta egy csatornáján tapasztaltam egy csukaifjonctól: ez a hal hosszú métereken át követte az Orklámat és a villantó billegésének ütemében, jobbról-balról folyamatosan csipkedte azt anélkül, hogy végül tisztességesen rávágott volna.
Váltott csalikkal
A tőlünk távolabb levő villantó mögött olykor csak egy-egy burvány, egy megvillanó oldal, vagy felgomolygó iszapfelhő jelzi azt, hogy érdeklődőnk akadt. A műcsalit követő csuka rendszerint támadásra ingerelhető a bevontatás ütemének variálásával, a műcsali meg-megállításával, megugrasztásával. Ha nem is sikerül ilyenkor komoly kapást elérni, érdemes újra odadobni, sokszor már a műcsali vízbe esését követően megérkezik a várt kapás. Természetesen sokszor elmarad az újabb támadás, ilyenkor a legbiztosabb módszer azonnal műcsalit cserélni és azt a korábbi dobással megegyező helyre dobni. Tapasztalataim alapján ilyenkor nem a kapás helyét érdemes célba venni, hanem lehetőleg újra ugyanoda dobni, mivel a csukák egy-egy támadás után rendszerint azonnal visszaúsznak a leshelyükre és nem lehet tudni, hogy eredetileg honnan indult a támadás, milyen távon követte a hal a műcsalit, mielőtt rávágott. A váltott csalik hatékonyságát jól szemlélteti az a horgásznapom, amikor a csónaktársam nem kevesebb, mint 7 csukát fogott meg 8 cm-es gumihallal oly módon, hogy a támolygó villantót követő vagy elhibázó csukáim irányába dobott. A kapás rendszerint azonnal bekövetkezett, amint a műcsali a csuka közelébe ért. A jelenség könnyen magyarázható, mivel a kanál által kimozdított hal érdeklődik, keresi a zsákmányt, támadásra készen és a másik horgász által odajuttatott műcsalival ebben az állapotában találkozik, amely ráadásul az újdonság erejével hat rá.
A láb előtti kapások
A csukapergetésben általános szabály, ami a támolygó villantózásra is érvényes, hogy amíg a műcsali a vízben van, folyamatosan figyelmesnek kell lenni, mert a csuka nagyon gyakran közvetlenül a partig, vagy a csónakig követi a csalit és a kapások jó része közvetlenül a műcsali kiemelése előtt következik be – vagy következne be, ha a horgász elég tudatos lenne. Valószínűleg minden pergető járt már úgy, hogy a vízből kiemelt műcsalija után kapó csukát elhibázza. A villantó kiemelése előtt mindig célszerű azt magunk előtt elhúzni (gyakran pont a haladás irányának a megváltozása váltja ki a támadást), illetve azt megállítva kissé süllyedni hagyni, majd óvatosan kiemelni. Ha a csuka ennek ellenére is csak a műcsali mögé rabol, őrizzük meg a lélekjelenlétünket és ejtsük vissza elé a kanalat, jó esély van az újabb támadásra. Csónakos horgászat során elég gyakori jelenség, hogy a csuka a csónak alá húzódik és innen még kicsalogatható, szükség esetén egy gyors műcsaliváltás után. A klasszikus cserecsalim ebben az esetben egy fehér, kétfarkú tviszter, ez gyakran meghozza a sikert.
Fárasztás nehéz terepen
A támolygó kanalas csukapergetés terepe gyakran akadókkal tűzdelt, így a fárasztásnál határozottnak kell lenni, különben könnyen előfordulhat, hogy a csuka beugrik a sűrűségbe, ugyanakkor az sem törvényszerű, hogy a halunk a menekülésnek ezt az útját választja.
Történetem főszereplője
Elmesélek egy nagyon emlékezetes történetet ezzel kapcsolatban.
Igazi vadregényes, vad csukás terepen pergettem csónakból. A part előtt több méternyi szélességben gyűltek össze az úszó zsombékok, ezek alatt mindig rejtőzött csuka, de csak az aktív időszakban sikerült itt őket kapásra bírni. A zsombék széle előtt egy körülbelül 1,5 méter széles szabad folyosó húzódott, némi hínárral a fenéken, majd egy ritkás nádassal, töklevelessel tarkított, nagyrészt víz alá merült ágas-bogas bokorsor következett. Estére járt már, amikor a bokorsor egyik résébe álltam be a csónakkal és a zsombékkal párhuzamosan bedobtam a villantóm a tiszta folyosóba. Reggel itt már sikerült egy kisebb csukát fognom, reméltem, hogy a szürkület újabb halakat mozdít ki a zsombék alól. Az első dobásra, néhány méternyi lassú vezetés után következett be a kapás, egy finom ütés képében, amire azonnal, határozottan bevágtam. A megugró hal olyan sebességgel úszott velem szembe a folyosóban, hogy alig győztem a zsinórt felorsózni, közben pedig éreztem a szája sarkából kiálló kanál erős vibrálását. A csuka egészen a csónakig száguldott, majd ott egy derékszögű fordulatot vett, az egyetlen szabad nyiladékon keresztezte a bokorsort és kiúszott nyílt vízre. A fárasztást ezután már nyugodtabban folytathattam, bár a csónak közelében volt még néhány izgalmas pillanat, amikor a mélyben levő bokor felé tört a hal. Ezt a próbálkozását már a 30-80 grammos botommal, 15-ös fonott zsinórral erőből ki tudtam védeni és hamarosan egy vaskos, kivételesen szép mintázatú, 102 centiméteres, 8 kg feletti csukát tarthattam a fényképezőgép elé a szemerkélő esőben.
Folytatjuk!