Hírek

A hátunk mögött lévő tél több szempontból is rendhagyó volt. A jégborítottság szinte nulla volt, a vízállás pedig gyakorlatilag a teljes szezon alatt nem csökkent az ilyenkor megszokott szintre. Március elején még rendszerint a Kis-Tiszán tapossuk az iszapot, most viszont kinyílt a világ, szinte bármelyik laposon eséllyel ülhetünk le pecázni, hiszen a vízállás és a korán beköszöntő tavasz a halakat is kicsalta a gyorsan melegedő szélvízekbe.

És ha minden jól megy, talán már marad is ez a vízállás, hiszen a Hydroinfo csapatának előrejelzési adatai Tiszafürednél 600 cm-es vízállást jeleznek a következő hétvégéig. Onnan meg már csak egy hét hiányzik a feltöltés szokásos megkezdéséig.

Még egy pici kitekintést hadd tegyek: tavaly a csukák ívási időszakában is volt egy kisebb áradás, ami segíthetett a kedvenc ragadozóimnak a nászhoz tökéletes helyszínt megtalálni és talán ennek is lehetett az eredménye az, hogy a 2023-as őszön-télen az elmúlt évtizedhez képest sokkal több tavaszi kelésű csuka vert oda a nagyobb testvéreiknek felkínál csalikra. Remélem az idei nagy víz pedig még ennél is jobb ívást eredményez náluk.
Na, de térjünk rá tavaszi pecák legkeresettebb fajaira, nézzük, hogy állunk keszeg-kárász-ponty tekintetében!
Fórumokon olvasom, barátoktól hallom, hogy kint a hal a sekélyben, a Rábolyon, Nagykubikon és szerte a tározó laposain mosolygó horgászok töltik meg a partot és fogják a szép kárászokat, a jó pontyokat és a vaskos keszegeket. A február utolsó hétvégéjét még nem tudtam szabaddá tenni, de a március első vasárnapját már igen. Napokon keresztül úgy feküdtem le aludni, hogy gondolataimban elkalandozva terveket szőttem a helyszínről, a módszerről, csalikról és persze a jó társaságról! Persze a jó társaságon nem sokat kellett agyalni, mivel a családdal szerettem volna tölteni ezt a pecát, így alapvető feltétel volt, hogy jó idő legyen. A többi meg nem is igazán számít. Az időjárás viszont eléggé változékony volt, így nem is mertem a gyerekeknek szombattól korábban bejelenteni az eseményt. Persze amikor megtörtént a tájékoztatás, onnantól a gyerekeknek nem volt visszaút, kivéve szegény nejemet, aki belázasodott a hét végére.

A vasárnap reggel itthon még bíztatónak tűnt, szűrt napsütés, kevés felhő. A pakolás közben meghallgattunk a Belgától a cenzúrázott „Pontyfénykép”-et, majd kocsiba be, ablakot le, egyesbe be. Mellettem két szőke nő, a haver szerepét meg a jobb hátsó ajtónál helyet foglaló legifjabb engedélyes horgászpalánta, Lackó fiam töltötte be.
Jó hangulatban csacsogva haladtunk, aztán a nagy vigasság Maklár környékén hirtelen megtört, hiszen olyan záporba szaladtunk bele, hogy majd’ síró görcsöt kaptam.
Szerencsére Poroszlóra érve már csak szitált és a felhők sem álltak annyira sűrűn.
És most jön képbe a tökéletes helyválasztás fontossága. A kollégámmal egy gyors reggeli egyeztetés során kiderült, hogy a Rábolyon már nem sok a szabad hely, Szepesi Imi is mondta, hogy mentek ki sokan. Persze, nem csoda bőven benne vagyunk a délelőttben és a gyerekekkel nem lehet hajnal ötkor elindulni. (most még!)
Na, de nincs baj, mi nem is oda terveztük, ahová mindenki más! Valamikor csütörtök éjszaka világosodtam meg, hogy héjj! A strandokon is lehet pecázni május elsejéig!
És mi van a strandon? Homok, játszótér, széles placc és persze lapos víz. Családdal tökéletes!
Szóval leparkoltunk a gát túloldalán átcuccoltunk a strandra és gyorsan be is laktuk a helyszínt.
Választhattunk is volna, hiszen csak mi terveztük ide a mai pecát, mégis a gyékény szélére ültünk le, két okból:
Az egyik, hogy egész napra déli szelet mondtak, másrészt pedig, hogy tavasszal szeretek növényszélt horgászni. Bedobás után a fiam egyből be is állt a rajtvonalhoz és mutatta, mekkora halat szeretne fogni. Az persze nem derült ki, hogy az ujja a mérce vagy a túrórudi és a másik keze közti távolság.

Az első húsz-harminc perc eseménytelenül telt, így gyorsan szétszéledt a csapat. Lackó a parton lévő játszóteret próbálgatta, Vica folytatta a kedvenc könyvét, Hédi meg uszadékfákat faragott. Elégedetten veregettem meg a vállam a helyválasztást illetően. Mindenkire ráláttam és horgászni is tudtam.

Aztán elcsíptem az első, majd a második keszeget, miközben már vagy öt kapást rontottam. A halakat persze a fiammal közösen tekertünk ki, nagy visongások közepette.
A két lány közül elsőként Vicus érdeklődését keltette fel a zsinat, így kérte, hogy a következő halat ő fáraszthassa. Újabb rontott kapások következett, majd végre sikerült egyet akasztani, a kisebbik lányom pedig „fárasztott”. Na, erre már Hédi is felfüggesztette a faragást!

A dolog érdekessége az volt, hogy a nap folyamán ez volt az első és végül egyetlen kapás a method végszerelékre, miközben a hosszúelőkésre folyamatosan volt érdeklődő.
A sokadik rontott kapás után rám nem jellemző módon az átszerelés mellett döntöttem. Na, persze nem nagy dolog, csak egy kisebb horgot kötöttem a hosszúelőkésre, hátha javul az akadási arány. Javult. Csak éppen kiderült, hogy miért nem tudtuk eddig megakasztani a halak zömét. Tenyeresnél nem nagyobb karikakeszegek és kis dévérek csipkedték a gilisztát.
Közben kisütött végre a nap is, ideje volt, a fiam már nyakig vizes-saras volt, féltem megfázik. Persze ha kérdeztem fázik-e rögtön letagadta.

Vica megunta a „fárasztó” szerepét és kijelentette, hogy ő márpedig meg szeretné tanulni, hogyan kell bevágni. Semmi akadálya! Elmagyaráztam mire kell figyelni, melyik ütemben kell bevágni, hogy fogja majd húzni a feederspiccet. A mondókám közben frankó ejtős kapás, na ez a lecke még pont nem került átadásra, így csak annyi tudtam mondani: Most!
És sikerült! Végre jobb halat sejtek a spicc állásából, a lányom is kapaszkodik a botba, a hal is oldalaz. Kis ponty, vagy szebbecske kárász lehet, jelentem ki a lányomnak, aki mérhetetlenül boldog, hogy sikerült az akasztás és a fárasztás is.

Végre Hédi is kedvet kapott. Ő már tapasztaltabb, tudja hogyan és mikor kell bevágni, fogott már jó halakat, de most valahogy mégsem akar neki sikerülni. Az oka egészen egyszerű: a beígért déli szél szépen elfordult keleti irányúra és mire neki is megjött a kedve a halfogáshoz, a finom kapások érzékelése nagyon megnehezült, így rendre üresre vágott, vagy csupaszra pucolták a kisebb halak a horgot.

Időközben bekerült egy harmadik bot is (mindhárom gyereknek van engedélye) amit eddig komolyabb érdeklődés híján feleslegesnek gondoltam, de erre már nagyobb horog, nagyobb csali került, hátha bejönne egy ponty is, megkoronázni a napunkat. A ponty végül nem jött és bár a nagyobbik lányom kissé csalódott volt, de örült a „csapat” sikerének.

A fiam -felfüggesztve a „királyház”-nak keresztelt vár építését-, elém állt és kerek-perec kijelentette, hogy indulni kéne haza, mert ő ma akarja megenni a halakat. Először kissé korainak véltem, de aztán jobban belegondolva negyed négy is elmúlt már, fagyizni is meg kell még állni, (ez már hagyomány) meg aztán holnap iskola, halat is kell még pucolni, irdalni, kisütni, így beadtam a derekam, csináltunk egy csoportképet, összepakoltunk, rendet raktunk magunk után a parton és elindultunk haza.
Még Poroszló határát nem értük el, mikor félig lecsukódó álmos szemmel kérdezte Lackó: mikor jövünk legközelebb?