Hírek

Persze közel sincs még vége az októbernek, hála az egész évben tartogatott szabadságaimnak, pár nap múlva újra vízen voltunk, ezúttal édesapámmal. Fél hatos találkozót beszéltünk meg, de hozzá nem lehet elég korán érkezni. Gondoltam kibabrálok vele és negyed hatra odamegyek, de persze már a kikötőben várt. Így alakult, hogy még a csillagok fent voltak az égen, de mi már – persze meddő próbálkozás – a műcsalikkal szórtuk a vizet csukákat remélve.

Az elmúlt négy nap tapasztalataiból bátran tettem fel neki a kérdést: sok csukát szeretnél fogni vagy kevesebbet, de nagyobbakat?

Ő az utóbbit választotta. Tette ezt igazán jó érzékkel, ugyanis a nap első sugarai adtak neki egy 69 centiset, amit nem sokkal később egy 67-es, majd egy kereken 90 centis követett.
Meg még több kisebb is, a méretekre nem emlékszem már, de bőven 50 felettieket kísért a csónakhoz a támolygójával, amit igen jó érzékkel vezetett egész nap. Végül hiába az én oldalamon állt a pergető rutin, az évek tapasztalata győzedelmeskedett, ugyanis a nap végére az öreg pontosan háromszor annyi halat fogott, mint én!

A nap legemlékezetesebb kapásáról kicsit bővebben:

Apám a szokásos egyedi stílusában húzza a kanalat, kicsit gyorsabban, mint mások, kicsit kevesebb ejtéssel, kicsit magasabban, kicsit kevesebb flikk-flakkal.
Éppen a csónak mellé ér a kanala, kiemeli a vízből, mikor egyszer csak felhördül!

– Fiam, azt nézd meg mekkora csuka fordult le a kanál mögött!

Azonnal odanézek, de a halat már nem, csak a fél asztalnyi burványt látom. Éppen próbálnám „tanítani” az öreget, hogy dobja vissza az előző akció irányába, de mire szavakba önteném a gondolatot, már csobban is a kanál pontosan, ahogy kell. Elismerően bólintok, mikor újabb akció, de akkor már közvetlenül a csónak mellett. Ezt már én is látom. Sajnos ez sem akad. Okoskodni már nem akarok, csak figyelem apámat.
Visszaejti a kanalat, közvetlenül a csónak mellé és hol verikálisan, hol skandináv nyolcasokat rajzolva táncoltatja az Orkláját a csónak mellett.
Másodpercek telnek el így, talán öt, talán húsz, nem emlékszem már. Ellenben tisztán megvan az az elemi erő, ahogy robban a víz, és az egyméteres zászlón lógó ezüst színű vas eltűnik egy hatalmas csuka torkában!
Óriási harc kezdődik, szerencsére az öreg Shimano Nexave fékje tíz év után is teszi a dolgát és kidolgozza az első rohamokat.

Végül győz a rutin, így kerülhetett kézbe az október legszebb, kereken kilencven centiméter hosszú csukája egy izgalmas taktikai harc után.

A visszaengedés után megdicsértem apámat a jó helyzetfelismerésért, amire a következőt válaszolta:
Ezt a trükköt még nagyapádtól tanultam! Mikor a kis körömvillantókkal horgásztunk sügérre és egészen kikövették a csalikat a partig, akkor nagyapád mondta, hogy addig táncoltassam a lábam előtt, amíg fel nem veszi a hal.
Mi, mint következő korosztály hajlamosan vagyunk azt hinni, hogy mi találtuk fel a spanyolviaszt, pedig lehet, a tizedét sem értjük a természetnek mint azok, akik azzal együtt, abban nőttek fel….

Utólag felidézve az emlékeket látom csak, hogy mennyit voltam vízen idén októberben. Hiszen alig telt el pár nap, és itt az október vége, a huszonharmadika, majd az azt követő kétnapos szabadság, így újabb három nap jutott a világ legjobb hobbijára.

Szerdán Suncással voltam vízen, csütörtökön Pistával, pénteken pedig egy többgenerációs peca volt soron, amikor is először horgászhattunk együtt, csak mi hárman: az édesapám, a drága fiam és jómagam.

De kezdjük az elején, ezúttal is csak a lényeget kiemelve:

Sanyával a taktikát úgy raktuk össze, hogy a reggel a csukáké, amíg étvágyuknál vannak, aztán irány az élő egy kis vertikális pecára, majd az esti fényben vissza a tározóra.
Az ötlet szerencsére jónak bizonyult, ugyanis ahol megfordultunk, ott halakat is fogtunk.

A napból kiemelném azt a Sanya által kitalált és legyártott, mérete ellenére elképesztően jó frekvenciával verető vertikális csalit, ami süllőt, kősüllőt, balint, harcsát és most már … pontyot is adott.
Hiába, mikor megvan valakiben a gondolat, hogy milyen csali lehet az ideális az ő stílusához és a víz adottságaihoz, és van olyan tehetsége, hogy meg is tudja alkotni ezt a wobblert, az egy ritka és szerencsés együttállás.

Íme az eredménye:

Pistával másnap nem kezdtünk korán, mivel éjszakás műszakból érkezett. Így a legjobbnak vélt időszakot kihagytuk, amiért ezerszeresen kárpótoltak a délutánra felmelegedő vízfelszínen táncoló, halakra vadászó csukák, aminek következtében talán életem legjobb topwateres pecáját könyvelhettem el.

Olyannyira, hogy ez a horgászat átcsapott tesztpecába, és a dobozomban lévő összes topwater csalit kapocsba akasztottam, köztük egy igazi különlegességet, amiből jelenleg csak egy létezik a világon, és persze, hogy ezt is Sanyi barátom álmodta meg!

Egy igazán egyedi kialakítású csali ez. Formára a Nevis Willow-hoz hasonlít, de annál jóval több. A bekötőszem elhelyezése miatt olyan mozgást produkál, hogy már a vele való horgászat is élményszámba megy. A vonószem egyedi módon nem a csali csúcsán, hanem felül helyezkedik el. A farok nyugalmi helyzetben a víz alatt van, mint egy klasszikus WTD-nél.
És itt jön a varázslat! Popperes mozdulattal a csali feje lebukik a víz alá, a farka a vízből kiemelkedve bluggyanó hangot ad, mint egy popper. A berántás utolsó ütemében pedig, a test formájának köszönhetően, a wobbler szinte teljes testével kiugrik a vízből, akárcsak egy balin által megütött küsz, majd „holtan” hever el a víz felszínén. Innentől egy dolgom van. Ott kell hagyni „megdögleni”. Esetleg óvatosan megremegtetni. És láss csodát, a vízfelszínen élettelenül lebegő csali mögött egyszer csak nyílik egy komótos csukaszáj és volt wobbler, nincs wobbler!
Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez a leginnovatívabb csali, amivel valaha horgásztam és büszke vagyok rá, hogy az alkotó barátjának mondhatom magamat!

És az utolsó októberi pecán, ahogy ez elején is említettem, végre létrejött az, ami minden horgász apa és nagyapa álma: együtt horgászott a három generáció!
Szép érzések kavarogtak bennem. Eszembe jutott, ahogy a Hernádot jártuk hárman gyerekkoromban apámmal és a nagyapámmal, ahogy a kapuban sírtam mikor már túl hideg volt ahhoz, hogy velük mehessek, amikor felnőtt fejjel avattak be, hogy az első márnámat úgy fogtam, hogy nagyapám ráakasztotta a horogra a halat, amíg a bot mögött aludtam. Vagy amikor először engedtek el az éjszakában, hogy amíg ők halásznak, addig én egyedül egy kavicspadon, a lótetűs vödrön ülve a szivarólmot görgetve keressem a márnákat, szilvaorrú keszegeket és paducokat. Nagyon bízom benne, hogy mikor a fiam felnő és az unokámat tanítja horgászni, az ő fejében is hasonlóan szépek lesznek ezek az élmények, és mosolyogva gondol majd vissza ezekre az időkre.

És hogy mi volt a pecán? Csak a szokásos. Csakúgy, mint gyerekkoromban, csakúgy, mint egy hete, apám most is „kifújta az orromat”. Valami hat-kettő lett a vége. És azzal sem kell takaróznom, hogy persze, én a gyerekre vigyáztam, mivel Lackóval az égvilágon semmi gond nem volt. Álomgyerek.

Mint ahogy álom volt ez az egész csodálatos október a Tisza tavon!