Hírek

2020.09.28. | Horgász Hírek

A csuka őszi pergető horgászata

Vass Endre

A magyar pergetők és a Tisza-tavi horgászok körében a csuka a legkedveltebb halfajok egyike. Nem is véletlenül: nagyon változatos módszerekkel, minden műcsalitípussal fogható, a víz minden rétegében. Agresszív kapása, erőteljes, vad védekezése, gyönyörű színei, nagy mérete (a harcsa után a legnagyobbra növő ragadozó halunk) egyaránt hozzájárulnak népszerűségéhez. Ebben a cikkben a klasszikus csukásnak mondható, kora őszi időszak csukapergető módszereiről, eszközeiről lesz szó.

Természetesen, mint minden más halfajnál is, az eredményes horgászat alapfeltétele a megfogni kívánt hal viselkedésének, szokásainak az ismerete, így ezek tanulmányozása nélkül nem is érdemes belekezdeni a csukapergetésbe.

Rejtőzködés

A csuka, mint azt a testfelépítése és a színezete is elárulja, búvóhelyhez, elsősorban a gyökerező vízinövényekhez kötött életmódot folytat a hazai vizekben. Alaposabban megfigyelve a kisebb csukák hátán látható mintázat kísértetiesen hasonlít egy süllőhínár- vagy tócsagaz-szálra. A zöldes alapszínű oldalán és az úszóin található sárgás, vöröses foltok a kedvelt élőhelyeként szolgáló hínáros, tündérrózsás vízrészekben való rejtőzést szolgálják. A tündérrózsa levelein (amit a horgásznyelv egyszerűen csak töklevélnek nevez) található sárgás, barnás foltok erősen emlékeztetnek a csuka foltjaira.

Gyönyörű színekben pompázó Tisza-tavi csuka kristálytiszta vízből

A csuka, a többi halfajunkhoz hasonlóan képes színét úgy változtatni, hogy a környezetéhez minél inkább alkalmazkodjon, így az élőhelyük különböző elemeinek jellegzetes színei a csuka megfelelő testtájain is megjelennek. A hát színezete az aljzat színéhez hasonul, így a sötét iszappal borított, nagy átlátszóságú vizek csukáinak háta sötét, míg a világosabb aljzat felett élők, mint például a balatoni csukák háta világosabb zöldes, szürkés. A sötét, nagy atlátszóságú vízben élő csukák oldala is sötétebb, az algásabb vizekben élőké világosabb zöldes. Az agyagos, felkeveredő, zavaros vízben élő csukák színe jellegzetes, sárgás-vöröses-fehéres színkombinációjú.

A különböző típusú élőhelyeken élő csukák színezete, mintázata nem kizárólag az aktuális környezetüktől függ, a helyi állományok genetikailag is alkalmazkodtak az életterük adottságaihoz. Egy balatoni csuka egy áttetsző, sötét vizű és aljzatú, növénnyel benőtt tiszai kubikba áthelyezve bár színeivel alkalmazkodni fog a víz színéihez, még évek múlva is megkülönböztethető lesz a bennszülött egyedektől.

A zeteváraljai csukák mintázata egészen különleges (fotó: Gotthárd Ferenc-Alpár)

A rejtőzködésnek több szerepe is van: a csuka így rejtve marad a zsákmányául szolgáló halak elől, ugyanakkor a nála nagyobb méretű fajtársai figyelmét is el tudja kerülni, ami kulcsfontosságú az egyed túlélése szempontjából, hiszen a csukára minden más ragadozó fajunknál inkább jellemző a kannibalizmus, nemcsak ivadék-, hanem kifejlett korban is. A csukát szaporító és nevelő halgazdasági szakemberek előtt közismert tény, hogy a csukaivadék egy bizonyos (2-3 cm-es) méret elérése után erős hajlamot mutat a társai megtámadására és elfogyasztására.

A zavaros vizek csukái jellegzetes színűek (fotó: Ávár Patrik)

Szaporodása

Ha már szóba kerültek az ivadékok, érdemes egy-két mondat erejéig a csuka szaporodására is kitérni: a legkorábban ívó halfajunk, a tél végén, februárban elkezdődhet már az ívása, amint a víz hőmérséklete eléri a 7 Celsius fokot. A leggyakrabban február végén, március elején következik be az ikrarakás, néhány napos felmelegedést követően, jellemzően szélcsendes, napos reggeleken és délelőttökön, de elhúzódhat akár áprilisig is.

A hímek már az ívást megelőzően aktívan keresik a jóval nagyobb testű ikrásokat a szélvizekben, és ha sikerrel járnak, akkor nem tágítanak a közelükből, általában csoportosan kísérgetik a nőstényt. Ívási aljzat tekintetében a sekélyebb területeken található növényi részeket keresik: elárasztott füves területeket, megmaradt hínárszálakat, sásos, zsombékos, ritkásabb nádas, gyékényes részeket. Az ívás csoportosan történik, a pontyokénál jóval diszkrétebb, de azért észlelhető loccsanásokkal tarkított, visszafogott kergetőzés során, viszonylag nagy területen szórják el az ikrások az ikráikat a növényszálak közt, amelyeket a tejesek azonnal megtermékenyítenek.

A nagyméretű ikrák erősen ragadósak, amire nagy szükség is van, mivel a korai időpont, az alacsony vízhőmérséklet miatt az ikrák fejlődése igen elhúzódik, átlagban két hét telik el a lárvák kikeléséig. Az ikrák túlélése szempontjából kulcsfontosságú, hogy a növényszálakra biztosan tapadjanak, hiszen a lehulló, az iszapba süllyedő ikrák sorsa megpecsételődik. A kikelő csukalárvák nagyméretűek, a kikelés után napokig függeszkednek növényszálakra tapadva. Ez idő alatt felhasználják a szikzacskójuk tartalmát, majd 12-13 mm-es nagyságot elérve töltik meg az úszóhólyagjukat és kezdenek vízszintesen úszni és zsákmány után kutatni.

A csukalárva fejlődése (fotó: Volodimir Bondarenko)

Az ivadék táplálkozása

A zsenge csukaivadék első táplálékai a különböző ágascsápú és evezőlábú rákok. A táplálékellátottság függvényében már ebben az időszakban nagyon sok ivadék éhen pusztulhat. Az apró csukák kezdetben nem igazán hasonlítanak felnőttkori önmagukhoz, rövid, bulldogszerű állkapcsuk van, ami tökéletesen alkalmas a planktonikus rákok zsákmányul ejtésére. Idővel kialakul a kacsacsőrszerű szájuk és ezzel egy időben kezdenek el halivadékokra is vadászni.

Tisza-tavi csukaivadék áprilisban (fotó: Harka Ákos)

Ebben a korai időszakban késő nyári ívású küsz, a sügér és a bodorka ivadéka jelenti a legfontosabb táplálékbázist a kiscsukák számára. Idővel az ivadék szájméretének növekedése lehetővé teszi a saját fajtársaik zsákmányul ejtését is és ezt a lehetőséget ki is használják. A kannibalizmus annyira jelentős szerepet játszik a faj életében, hogy talán azt sem nagy merészség kijelenteni, hogy nincs olyan kifejlett csuka, amelyik még nem fogyasztott el egy példányt sem a saját fajából. A csuka így saját állományát is képes szabályozni és ez lehetővé teszi a faj fennmaradását táplálékban szegényebb időszakokban is, valamint a rendelkezésre álló táplálékbázis és élettér ideális kihasználását.

Növekedése

A csuka növekedési ütemének kérdése gyakran merül fel a horgászok körében: a hazai halak közül a leggyorsabb növekedésre képes halak egyike, főleg, ami az első néhány életévet illeti. A magyar horgászrekord 20,47 kg, a jelenlegi világrekordot pedig egy Csehországban fogott 26,7 kilogrammos csuka tartja. Bár a magyar rekord a nemzetközi mezőnyben is tiszteletreméltó helyet foglal el, a 20 kilogrammot megközelítő hazai csukafogások rendkívül ritkák.

Eltérő ütemű növekedés

Falánk ragadozóról lévén szó, amely az év minden hónapjában aktívan táplálkozik, a fiatal csukák növekedését elsősorban az elfogyasztott zsákmány mennyisége és az elhasznált energia határozza meg, így azonos életkorú csukák közt is meglepően nagy testméretbeli különbségek lehetnek. Átlagos körülmények között az egynyaras csukák 20-30 dekagrammos súlyt érnek el szeptember-október hónapokra – ez teljesen megszokottnak mondható, ugyanakkor a gyenge táplálékellátottságú vizeken előfordulhat, hogy egy csukának 2-3 nyaras korára sikerül csak elérnie ezt a testtömeget. Amennyiben viszont bőségben állnak rendelkezésre táplálékhalak és a környezeti feltételek is megfelelőek, az egynyaras csuka könnyedén eléri a 80-100 dekagrammos súlyt is és ez teljes mértékben normálisnak tekinthető.

Tisza-tavi csukaivadék június végén (fotó: Harka Ákos)

Extrém esetek

Előfordulnak azonban olyan körülmények, amikor ennél jóval nagyobb méret elérésére is képesek a csukák, amire említek néhány példát: az attalai tógazdaságban dolgoztam, ahol egy olyan tavat halásztunk le ősszel, amelybe kizárólag előnevelt csuka került kihelyezésre azon a tavaszon. A lehalászott egynyaras csukák átlagmérete 30 dekagramm volt, ugyanakkor jó néhány 1,5-2 kilogrammos testtömegű példány is volt köztük. A tóba az azt megelőző évben nem volt csuka kihelyezve és az azt tápláló vízfolyás mérete sem tette lehetővé, hogy kétnyaras csukák bekerülhettek volna. A kiugróan gyors fejlődés minden bizonnyal annak volt köszönhető, hogy ezek a csukák már kezdetben elfogyasztották néhány testvérüket és olyan méretelőnybe kerültek, hogy a későbbiekben már könnyűszerrel vadászhattak a fajtársaikra.

A kavicsbányatavakban is hatalmasra nőhetnek a csukák (fotó: Perger Péter)

A másik esetet Németh Gábor elbeszéléséből tudom idézni, aki évfolyamtársam volt a halászati szakmérnöki tanulmányaim során. Ő néhány kisebb tóba helyezett ki előnevelt csukákat, mivel ezekben a tavakban nagyon elszaporodott az ezüstkárász és a kínai razbóra. A tavakat csak a második évben halászta le és rendkívül jó csukaállomány került a hálójába: a kétnyaras halak átlagsúlya 3,5 kg volt és szép számmal voltak köztük 6-7 kilogrammos példányok is. Hihetetlennek hangzik, de mégis igaz: a csuka 2 év alatt képes elérni akár ezt a testtömeget is! A testméret alapján ezért sem lehet az életkort pontosan meghatározni, ugyanis egy 6 kilogrammos csuka lehet akár 2 éves, akár 10 éves is. A nagytestű halak visszaengedése, a felső méretkorlát bevezetése ellen tiltakozók gyakori érve az, hogy a nagy méretű, tehát öreg halak szaporodóképessége sokkal gyengébb, mint a fiatal halaké. Ez az állítás önmagában is vitatható, a fentiek tükrében viszont még kevésbé állja meg a helyét: a legkevésbé sem biztos az, hogy egy kis testű hal fiatal, egy nagytestű pedig öreg.

Táplálkozási szokásai

A csuka jellegzetes testformájával a lesből való támadáshoz és a nagyméretű táplálékhalak elfogyasztásához alkalmazkodott: a rendkívül hegyes, nagy fogakkal teli szája hatalmasra nyitható, nyelőcsöve tágulékony. A hasürege a test hosszának nagy részét teszi ki, így a saját testméreténél nem sokkal rövidebb halakat is gond nélkül el tudja nyelni. A kisebb-nagyobb csukák akkor sem zavartatják magukat, ha a zsákmányt nem sikerül teljes hosszban lenyelniük. Ilyenkor rendíthetetlen nyugalommal tűrik, hogy a lenyelt hal farka kilógjon a szájukból, idővel, ahogy megemésztik a lenyelt részt, a teljes zsákmány eltűnik a gyomrukban.

Lesből való támadás

A csuka úszóinak alakulása is a sűrű növényzet közti rejtőzést, észrevétlen lopakodást és villámgyors támadást teszi lehetővé: a hajlékony, erősen nyálkás testen elhelyezkedő, lekerekített úszókban csak lágy sugarak találhatók. A legtöbb haltól eltérően a mellúszók, a hasúszókhoz hasonlóan nem oldalsó, hanem alsó állásúak, így a hínárszálak közt rejtőzve is tud óvatosan manőverezni anélkül, hogy a mellúszói elakadnának a növényzetben, illetve azt megmozgatnák. A hátúszó és a farok alatti úszó a rövid faroknyél miatt a farokúszó közelében található, így a farokúszóval együtt nagy felületet alkotnak, ami a villámgyors, robbanékony támadást segíti.

A lesből való támadást nem úgy kell elképzelni, hogy a csuka környezetébe olvadva várja a potenciális zsákmány feltűnését és csak akkor támad, ha az megfelelő közelségbe ér hozzá, sokkal inkább arról van szó, hogy a növényzet adta fedezéket maximálisan kihasználja annak érdekében, hogy a leendő áldozatához minél közelebb lopózzon és azt a megfelelő pillanatban, meglepetésszerűen rohanja le. Nem jellemző rá, hogy az áldozatát hosszasan üldözné, ugyanakkor a pergetőhorgászok számtalan alkalommal tapasztalhatták, hogy a műcsalit nagyobb távolságot megtéve követi és csak a parthoz vagy csónakhoz közeledve hagyja ott, vagy szánja el magát a végső támadásra. Az északi országokban, de bizonyos helyzetekben itthon is előfordul, hogy a nagyobb halcsapatokat kíséri és olykor közéjük vágva szedi a vámot közülük.

A látás szerepe

A sikeres csukahorgászat szempontjából fontos tudni, hogy a csuka elsősorban a nagy átlátszóságú vizeket kedveli és a zsákmányszerzés során nagyban hagyatkozik a látására, bár természetesen a víz nyomásváltozásainak érzékelése is segíti a pontos támadás kivitelezésében. Zavaros vízben csökken a hatékonysága és ilyen körülmények közt a műcsalikra is kevésbé reagál. Csukafogás szempontjából tehát mindenképpen érdemes a nagyobb átlátszóságú, sok búvóhelyet biztosító, csendesebb vízrészeket keresni.

Szürkés-zöldes alapszínű balatoni csuka (fotó: Fehér Boga Pál)

Válogatós csukák

Alkalmam volt csukára horgászni a Duna-delta nagy kiterjedésű vízrendszerén. Az édesvízi élővilágnak ez a paradicsoma nagyon változatos feltételeket biztosít a halak számára és mivel egy összefüggő vízrendszerről van szó, lehetőségük van a legkedvezőbb adottságú vízrészeket felkeresni. Zavaros, sekély vizű tavak, vízinövénnyel benőtt, eldugott, tiszta vizű tavacskák, hatalmas felületű, hínáros, kristálytiszta vizű tavak, lassabban és gyorsabban áramló, sekélyebb, mélyebb, tiszta és zavaros vizű csatornák egyaránt előfordulnak és egy közös rendszert alkotnak. A csukákat keresve azt tapasztaltam, hogy nagyon alaposan megválogatják a tartózkodási helyüket. Csukát kizárólag olyan helyeken sikerült fogni, ahol bőven termett a hínár és a víz egészen nagy átlátszóságú volt. A közepesen áttetsző vizeken, amelyeket addigi tapasztalataim alapján egészen jó csukásnak ítéltem volna, egyetlen csukára utaló jelet sem észleltem. A tiszta vizű, növényes részeken viszont gyakoriak voltak a csukák, legyen szó tóról vagy csatornáról. A vizek jellege az ott fogható csukák méretét is meghatározta. A másfél méternél sekélyebb vízrészeken kizárólag apró csukák fordultak elő. A mélyebb, de erős sodrású csatornákban szintén a kisebb csukák tartózkodtak. A nagyobb, 1,5-2 kilogrammot meghaladó tömegű csukák a ránézésre is ideális élőhelyeket foglalták el: a 2-2,5 méter mélységű, lassan áramló, vízinövénnyel gazdagon benőtt csatorna legszélesebb szakaszán álltak lesben, annak is a mélyebbik oldalán. Ugyanennek a csatornának a laposabb, 1-1,5 méter mélységű oldalán szintén csak kisebb csukákat sikerült fognom.

Természetesen néhány hét tapasztalata alapján nem lehet örök érvényű tapasztalatokat levonni és az év különböző időszakai is eltéréseket mutatnak, ugyanakkor a fent leírtak jól példázzák azt, hogy mennyire válogatósak a csukák a tartózkodási helyük megválasztásakor.

Folytatjuk!