Hírek

2020.04.06. | Horgász Hírek

Tisza-tavi horgászat a koronavírus árnyékában

Sajnos a vírus sok mindent megváltoztatott az idei tavaszra, az előző években megszokottakhoz képest! A természet persze ugyanaz: A vonuló madarak továbbra is a Tisza-tavat választják pihenőhelyéül, a nálunk költő madarak megkezdték a fészekrakást, az anya-halak hasa feszül az ikrától, a tározót pedig terv szerint töltik. A kikötőkben viszont szomorúan és foghíjasan ringatóznak a ladikok, egyelőre nem sok horgász merte lehozni a csónakját. Az embert veszélyeztető vírusról a halak persze mit sem tudnak, és a megszokott tavaszi étvággyal vetik rá magukat a felkínált csalikra.

Vissza az időben

Na, de hadd ugorjak kicsit vissza az időben. Március elején Sanyi barátommal idén is a Kis-Tiszát választottuk a szezonnyitó finomszerelékes pecára. Munkából elkéredzkedve tudtunk csak lejutni, így majdnem délután kettő volt, mire leértünk Pestről. Hiába volt hétköznap, hiába kellett óvakodni az egyre jobban terjedő koronavírustól, a part rogyásig volt horgászokkal. Ki egyénileg, ki barátokkal vagy családdal vágtak neki a partnak. Már jöttek ugyan a hírek, hogy komolyabb ez a vírus, mint azt sokan gondolták, de mégis kicsalogatta az embereket a jó idő. Persze a szokásos társasági élet mintha kicsit visszafogottabb lett volna: nem nagyon volt példa a szomszédok között egymás pálinkájának dicséretére. Mindenki csak a magáét kortyolgatta. Jól is van ez így.

Mivel mi nem hajnalban érkeztünk, így igencsak keresni kellett a szabad beállókat. Végül a vastáblától feljebb szélesítettünk magunknak egy „szabványos”, egyének közötti minimum másfél méteres távra alkalmas, pecára megfelelő helyet. Nem volt ideális, előttünk szélesen torzsás volt az alja, de így jár, aki nem hajnalban érkezik a Kis-Tiszára.

Első halak

A halakra nem kellett sokat várni, tenyeres bodorkák, erős vörösek, testes kárászok jöttek szépen, sorban. Sanyinak. Én meg csak ültem csendesen a botok mögött és azon gondolkodtam, hogy mi lehet a baj. Először is: másik etetőanyagot használok. Kértem Suncás epres kajájából. Semmi. Aztán… mi még a különbség? Én csontival és gilisztával pecáztam, Sanyi vajsavas műizével. Kértem. Semmi. Ejnye már! Tovább agyalok.

Nem oda dobok, ahová ő! Ezt is megtettem. Semmi. Sanyi kéri, mutassam már meg, hogy van felkötve a végszerelékem.

-óóó Lacás! Hosszú a csalitüskés előkéd! Tekerd rá a horog szárára, hogy kicsit közelebb legyen a horog öbléhez!
-Ne már Suncás, nem fog számítani az a pár milliméter!
-Pedig fog, próbáld ki.

Hittem is, nem is, feltekertem. Bedobok, leülök. Húzza! Csinos ki potykát szákolok, nagy az öröm!

Innentől kezdve már én is csipegettem, persze csak ezzel a bottal, a másikon, amin a hagyományos gubancgátlós-etetőkosaras végszerelék volt, továbbra is csak a pók szőhette a hálóját. Arra is rámondta Sanyi, hogy három év után ideje lenne egy új végszereléket kötnöm, mert az az összeállítás a csombékkal, ami rákerült még valamikor 2018-ban a 30-as fluoro zöld damilomra, nem egy főnyeremény, de győzött a lustaság.
Sanyi persze továbbra is szépen szedegette a halakat, jó kárászokat, egy kettes forma pontyot és szép keszegeket.

Így telt el az idei első pecánk. Már alig vártuk a hónap végét, amikor a csónakot vízre tehetjük! Akkor persze még szó sem volt kijárási korlátozásról…

Eljött az idő

Aztán persze eljött ennek is az ideje. Idén télen Sanyinál tároltuk a csónakot, és a megszokott precizitásának köszönhetően gyönyörűen felújította a Zöld Villámot! Persze ekkorra már hazánkban is komolyra fordult a vírushelyzet, és a hagyományos évnyitó csónakos pecára most Sanyi nélkül került sor. Szomorúan vettük tudomásul, hogy a szombatra tervezett vízre rakást a péntektől bevezetett kijárási korlátozás keresztülhúzhatja, de értelmezve a rendeletet és utánakérdezve-olvasva úgy ítéltük meg, hogy nem szegünk törvényt, ha mégis levisszük a csónakot. Alapvető szabályokat betartva, külön kocsival vágtunk neki a szinte üres útnak, és szigorúan személyre dedikált pohárból ittuk meg a tavaszi áldomást a sikeres évadra.

A gyönyörű idő ellenére a kikötőben a megszokott zsongás helyett ezúttal csend fogadott. Máskor sorba kell állni a sólyapályán, most csak mi voltunk.
Balázs a csónak orrában, én a végében. A kiöntésre igyekeztünk, hátha a melegedő vízben már kint vannak a halak. Az odaúton láttunk egy ritkábban megfigyelhető pajzsos cankót, de sajnos nem sikerült róla éles képet készíteni.
Kiérve meglepő volt, hogy velünk együtt nyolc csónakot számoltunk össze. Akkor mégiscsak van élet!

Általában belenyúlunk a kánaánba a vízre rakós pecákon, de ezúttal nem jó napot választottunk. A kárászok nem voltak kint a laposon, és bárhogy figyelgettük a szomszédokat mások se nagyon szákoltak. Egy csónakot kivéve! Ők valamit nagyon eltaláltak, mert kétszer is komoly halat emelhettek a csónakba. Ezen felbuzdulva, mi sem álltunk egész nap egy helyen. Estig négyszer váltottunk pozíciót, próbáltuk agyagos mederben, iszaposon, laposabb vízen és mélyebben is. Végül nem értünk el nagy áttörést, de azért összeszedtünk így is egy adag sült keszegre valót, és Balázs elcsípett a front érkezésének első perceiben egy szép pontyot is.

Közben a felhők egyre csak tornyosultak, és hirtelen olyan erős északi szél kerekedett, hogy muszáj volt felhagyni a nyílt vizi pecával, visszaindultunk a kikötőbe.

Másnap persze Sanyi belenyúlt a tutiba, mert ugyanitt képtelen volt két bottal pecázni, annyira húzták a kilós kárászok. De én ekkor már a következő szombatra gondoltam, és otthon sütögettem a mi szerény zsákmányunkat a család legnagyobb örömére.

Újra szombat

Egy hét telt el, újra szombat van. A vírus tombol a világban, de az egyéni sportok továbbra is engedélyezettek. És persze társasággal is lehet vízre menni, ha ez a társaság egyébként is egy háztartásban él. Kézenfekvő volt, hogy itt az ideje megpecáztatni a lányaimat és a feleségemet is. A párom idéntől már csak társaságként érkezik velünk, ugyanis úton a harmadik gyermek, így neki már nem váltottunk 2020-ra területi engedélyt. Az idő sajnos nem fogadott minket a kegyeibe. A szél északira fordult és megerősödött, így a megszokott helyünkre nem mehettünk. Sebaj, szerencsére annyira tagolt a tározó, hogy bármilyen irányú és erősségű szélben lehet találni csendes öblöket, így kerültünk végül a Rebencére. Kemény aljzaton, 80 centis vízben tudtunk pecázni, amit ideálisnak gondoltam. A legfőbb tényező persze az volt, hogy itt nem ért minket a szél, így délután már pólóban piríthattuk a télen kifakult bőrünket. Az első halat Vicuska fogta, a nagy kedvenc vörösszárnyú keszeget.

Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen lányaim vannak, úgy elvannak ezen az öt négyzetméteren egész nap, hogy csuda! Nincs nyígás, hogy menjünk haza. Élvezik a pecát. Ha meg néha csendesebb időszakot élünk és a halak nem foglalják le őket, mindenféle játékokkal múlatjuk az időt. Dúdolt dalokat kell felismerni, gyerekmondókákat költünk át, vagy éppen barkochbázunk. Ez első kérdés persze ilyenkor az: pikkelye van? Na de vissza a pecához: Délelőtt inkább Vicának volt szerencséje. Sorra fogta a szép keszegeket és néha egy jobb kárász is beesett. Hédinek ebben az időben a szákolás jutott.

Vissza a pecához

Na de vissza a pecához: Délelőtt inkább Vicának volt szerencséje. Sorra fogta a szép keszegeket és néha egy jobb kárász is beesett. Hédinek ebben az időben a szákolás jutott.

Persze a bojlis halnézés sem maradhatott el.

Vica a csúcson szereti abbahagyni, és a nagy kárásza után már inkább az evésre fordított nagyobb energiát, miközben Hédinél is beindult a nagyüzem. Sorban fogta a vörösszárnyúakat, amiket mindig visszaenged, mert „olyan szépek” és a nagy kárászokat, amiket hazaviszünk mert olyan finomak.

Így telt a családi kiruccanás. Sokat nevettünk.
Nem emlékeztetett a rádió percenként, hogy mekkora a baj a világban, nem láttuk a maszkos embereket, a pangó utcákat, a máskor tömött vendéglátóhelyek bezárt ajtaját, az üres kerthelyiségeket. Nem is gondoltunk a bajjal. Olyan jó volt. Mintha minden rendben lenne. Ezt is tudja a Tisza-tó és a horgászat. Gyógyítja a lelket, közelebb hozza a családokat.