Hírek

2020.08.28. | Horgász Hírek

A ponty biológiája és táplálkozása 1. rész

Vass Endre

A ponty (Cyprinus carpio) egyértelműen a legkedveltebb halfaj a magyar horgászok körében és a halgazdaságok is ezt a fajt állítják elő a legnagyobb mennyiségben. A kisebb hegyi patakok kivételével szinte minden vizünkben megtalálható, gyakran olyan vizekbe is telepítenek pontyot, ahol az életfeltételek a legkevésbé sem ideálisak számukra.

A pontyok által legkedveltebb vízterületek a szerves tápanyagban gazdag, felmelegedő, iszapos aljzatú, vízinövényzettel és náddal, gyékénnyel stb. benőtt állóvizek és a nem túl gyors áramlású folyóvizek, jellemzően a folyók alsóbb szakaszai (márna és dévér-szinttáj), ugyanakkor alkalmazkodóképességüknek és az emberi telepítésnek köszönhetően az említettektől eltérő jellegű vizekben (például kavicsbányatavakban) is megélnek.

A ponty népszerűségének titka a gyors növekedésében, nagy maximális testméretében (a jelenlegi magyar rekord 51,2 kg), erőteljes védekezésében, a magyar halas gasztronómiában elfoglalt előkelő helyében rejlik, ugyanakkor tagadhatatlanul szerepe van ebben a nagy sikerben a magyar horgászhagyománynak is.

Háziasítása

A magyar vizekben jelenleg élő pontyállományok túlnyomó része többé-kevésbé háziasítottnak tekinthető: szinte kizárólag tógazdaságban született, nevelkedett példányok kerülnek telepítésre a természetes és mesterséges vizekbe. A pontyfaj eredeti elterjedési területe Közép-Ázsia és Kelet-Európa, a mi vidékünkön már a jégkorszak előtt bizonyítottan jelen volt. Háziasítása két különböző ágon, Ázsiában és Európában is elindult, azonban különböző irányban: Kínában és Indiában egy kevésbé domesztikált, a vad formához nagyon közel álló változatot (úgynevezett big belly) tartottak, Európában pedig már a görögök és rómaiak is foglalkoztak pontytartással. Kezdetben Európában valóban csak tartásról volt szó, az étkezési célra fogott halakat tárolták kisebb-nagyobb tavakban, azonban a középkorban, elsősorban a mai Németország és Csehország területén levő keresztény kolostorokban elkezdődött a mai tógazdálkodást megalapozó haltenyésztés és a háziasított pontyformák nemesítése (a mai napig használt barátzsilip kifejezés innen eredeztethető, a japán koi tenyésztők pedig a tükrös változatokat „doitsu” néven illetik, ami a „deutsch” szóból ered).

Magyarországon a nagy folyamszabályozások kezdete előtt olyan halbőség volt a természetes vizekben, ami indokolatlanná tette a tógazdasági haltenyésztést, azonban a szabályozások hatására hamarosan erőteljes csökkenés mutatkozott a természetes halszaporulatban, így hazánkban is jelentkezett az igény a haltenyésztésre.

„Kosorrú” nyurgaponty (Banelli Gergő felvétele)

Tenyésztett pontyformák

A tenyésztés során az ember igényei szerinti szelekció hatására alakultak ki a ma ismert, a vad formánál nagyobb növekedési eréllyel és maximális testmérettel rendelkező pontyformák, amelyeket a profilindexük (a testhossz és a testmagasság aránya) és a pikkelyezettségük alapján szokás elkülöníteni.

Tisza-tavi pikkelyes tőponty (Komlovszki Róbert fotója)

A profilindex szempontjából három formát különböztetünk meg: a nyurgaponty (profilindexe 3,5-4,5) és a tőponty (profilindexe 2,8-3,5) forma a vadpontynál is előfordul, a magas hátú, 2,0-2,8 profilindexű tógazdasági nemesponty már egyértelműen a tenyésztés eredménye.

A profilindextől függetlenül a pikkelyezettség szempontjából is több változatot különböztetünk meg: a pikkelyes ponty teste teljes pikkelyborítottságú, a tükörponty testének csak bizonyos pontjain találhatók kisebb-nagyobb méretű pikkelyek. A pikkelyek elhelyezkedése alapján több tükrös alváltozatot különböztetünk meg: a „normál” tükörpontynak a hátán, a hasán, a farok tövében és a kopoltyúfedők mögött nőnek változó méretű pikkelyek, az oldalsoros tükrös oldalvonala mentén is kialakult egy pikkelysor. Azokat a tükörpontyokat, amelyeknek az említett helyeken kívül is nőnek nagyméretű pikkelyeik, azonban nem rendelkeznek összefüggő, szabályos pikkelyzettel, spanyol mintás tükrösnek nevezi a horgásznyelv.

A bőrpontyok testén egyáltalán nem, vagy csak néhány helyen elszórva található néhány pikkely.

A pikkelyzet és a testforma tetszőlegesen kombinálódhat egymással, tehát, ha nem is gyakran, de előfordulnak nyurga testformájú tükörpontyok is.

Tőponty formájú, pikkelytelen bőrponty (Komlovszki Róbert fotója)

A tenyésztett pontyformák közt mindenképp meg kell említeni a Japánban nemesített színes koikat. A koi (goi) szó japánul pontyot jelent. A koikat ma már számtalan színváltozatban tenyésztik, az utóbbi időben fátyolos úszójú változataik is megjelentek. Testformájukat tekintve a nyurga típus a leggyakoribb, léteznek pikkelyes és tükrös változataik is. A hosszú ideig tartó nemesítés során nem csak a küllemük lett más, mint az őseiké, hanem viselkedésük is megváltozott: a koikra sokkal kevésbé jellemző a túrás, az idejük jelentős részét a vízfelszín közelében töltik és itt keresik a táplálékukat.

Magashátú, nemes hátsoros tükörponty (Komlovszki Róbert fotója)

Faji jellegzetességek

A ponty jellegzetes testformája miatt általában könnyűszerrel megkülönböztethető a többi halfajtól, azonban a fiatal pikkelyes ponty avatatlan szemnek összetéveszthető az ezüstkárásszal, esetleg a sajnálatosan megfogyatkozott széles kárásszal. Alaposabban megfigyelve azonban felismerhetők a kispontyok apróbb pikkelyzetük (32-41 pikkely található az oldalvonal mentén, míg az ezüstkárásznál 28-33, a széles kárásznál 32-35 pikkely számolható), az úszók gyakran vöröses színe, a ponty nagyobb, hosszúkásabb feje és nagyobb szája, valamint a legfontosabb faji bélyeg, a ponty szájának szélén található 4 bajuszszál alapján egyértelműen meghatározható a fiatal pikkelyes ponty.

Szabálytalan, úgynevezett „spanyol pikkelyes” ponty (Hermecz Tamás fotója)

A ponty faji jellegzetessége a hátúszó és a farok alatti úszó megvastagodott, erősen fogazott első sugara, amit bognártüskének neveznek. Ezeknek a tüskéknek minden bizonnyal védelmi szerepük van, azonban a halászhálóba, vagy merítőszákba került pontyok bognártüskéje könnyen beakad a hálóba, úgyhogy inkább hátrányára válik a halnak, mint előnyére.

Képes-e szaporodni a magyar vizekben?

A ponty szaporodásával kapcsolatban gyakran merülnek fel kérdések a horgásztársadalomban és rendszeresen felbukkannak olyan vélemények, amelyek szerint a haltermelők szándékosan szaporodásképtelen pontyokat értékesítenek a horgászati hasznosítóknak, így biztosítva az állandó keresletet a termékük számára. Ennek a kérdésnek a tisztázására érdemes mindenekelőtt a ponty szaporodásához szükséges környezeti feltételeket megismerni.

Ezen a tükörpontyon egy oldalsornál több pikkely is található (Hermecz Tamás fotója)

A ponty ívásának fő időszaka május, június hónapokra tehető (a népi megfigyelés szerint az akác virágzásával egyidőben), ugyanakkor akár áprilisban, akár július végén is megfigyelhető olykor a pontyok ívása. A halak ivartermékei már kora tavasszal, sőt télen is szinte 100%-os érettségi állapotban vannak, így felkészülten várhatják a szaporodáshoz szükséges körülmények elérkeztét.

Környezeti feltételek

A ponty ívásának beindulásához több körülménynek kell egyidejűleg rendelkezésre állnia: a szükséges vízhőmérséklet 18-20^oC, ez minden évben rendelkezésre áll, az egészen hideg, hegyvidéki vizek kivételével. Szükség van ezen kívül megfelelő ívási aljzatra és az ívás beindulását mindenkor kedvezően befolyásolja a víz ionkoncentrációjának csökkenése, a vízszint emelkedése, ami a nagyobb esőzések után bekövetkező áradások során jelentkezik, hiszen az esővíz nem tartalmaz oldott anyagokat, így „felhígul” a víz, szaporodásra serkentve a halakat.

Hátsoros tükrös ponty (Komlovszki Róbert fotója)

A leginkább limitáló tényező a magyar vizek jelen állapotában az ívási aljzat megléte. A pontyok ívása természetes körülmények között folyóvízen a tavaszi, kora nyári áradásokhoz, illetve állóvizeken a környező folyók vízjárása vagy a csapadékmennyiség által befolyásolt vízszintemelkedésekhez kötődik.

Hiányzó ívóhelyek

A nagyobb állóvizeken, például a Balatonon a tóba torkolló vízfolyások jelentették a pontyok ívási vándorlásának célpontját, egészen pontosan ezeknek a vízfolyásoknak a sekély, növényzettel benőtt, elárasztott területei, amelyek tökéletes aljzatot jelentettek az ikrák lerakásához és kikeléséhez, a kikelő ivadék számára pedig hullámzástól, erős áramlatoktól mentes, sok búvóhelyet biztosító, könnyen felmelegedő és óriási mennyiségű természetes táplálékot nevelő „halbölcsőként” szolgáltak. A Tisza szabályozás előtti halbősége legendás volt, hiszen a rendszeresen bekövetkező áradások által elöntött füves, iszapmentes területeken le tudtak ívni a kivonuló halak és a víz elég hosszú ideig kint maradt az ártereken ahhoz, hogy az ivadék kellő méretűre megnőve tudjon a folyóba visszatérni. A Tisza-tó létesítésekor az elárasztott területek hasonló körülményeket biztosítottak, ugyanakkor mivel ezek tartósan víz alatt maradtak, a szárazföldi növényzet elpusztult, majd egyre jobban beiszapolódott, így csak rövid ideig tudott ideális feltételeket biztosítani a ponty szaporodásához.

Ideális ívási aljzat

Kényszermegoldások

A Magyarországon élő többi halfaj az áradások elmaradása esetén is megtalálja az íváshoz szükséges feltételeket – természetesen az áradások a legtöbb hal számára is kedvezőbb állapotokat teremtenek a szaporodáshoz – a pontyokat azonban különösen érzékenyen érinti ezen körülmény hiánya. Ilyen jellegű ívóhelyhez az említetteken kívül csak a frissen épített tavakon juthatnak a pontyok, ezek hiányában vízinövényekre, hínarasokra ívnak, lényegesen kisebb megmaradással, ezek hiányában pedig a ritkásabb sásos, nádas, gyékényes részekre ívhatnak még a pontyok, ezek viszont már távolról sem ideálisak az ikrák számára.

Az ívási aljzatnak a hazai halfajok mindegyike számára hasonló feltételeknek kell megfelelnie: tiszta, hordalékmentes legyen, hogy az ikrák meg tudjanak tapadni és oxigénhez juthassanak, (az iszapba hullott ikrák sorsa gyakorlatilag megpecsételődött) védett, oxigéndús és lehetőleg meleg helyen legyen és talán a legfontosabb, hogy minél nagyobb felületet biztosítson, hogy lehetőleg a sok ikra mindegyikének legyen helye egyedileg megtapadni. A több rétegben egymásra rakódott ikrák nagy része elpusztul és az elhalt ikrákon tenyésző penészgombák a még élő ikrákra átterjedve azokat is elpusztíthatják.

Ívó pontyok (fotó: ing. Lumír Pála)

A háziasítás hatásai

Az eddig elmondottakból látszik, hogy a ponty ívóhely szempontjából határozottan hátrányos helyzetben van a magyar vizek nagy részében és ezt a hátrányos helyzetet tovább súlyosbítják a faj háziasításának hatásai. A pontyok ugyanis sok szempontból háziállatnak tekinthetők, az emberi szelekció csak a tógazdasági nevelés szempontjából előnyös tulajdonságokat vette figyelembe: gyorsan növekedő, a takarmányt szívesen fogyasztó és jól értékesítő, nagyra növő, zömök testformájú, a lehalászások stresszhatásait és fizikai igénybevételét jól tűrő, gazdasági körülmények közt jól szaporítható példányokat válogattak ki továbbtenyésztésre, sok-sok generáció óta. Az utóbbi tulajdonság felsorolása ellentmondásnak tűnhet, azonban azt meg kell említeni, hogy a tenyésztett pontyok szaporodási szokásai is eltérnek a vadpontyokétól: az ikrások egyszer ívnak egy évben, a vadpontyokhoz képest nagyobb mennyiségű ikrát rakva, a vadpontyok pedig több, 2-3 részletben rakják le ikráikat, így jóval nagyobb esélyt adva arra, hogy az ivadékok kedvező körülményeket találjanak a kikelés után.

A tógazdasági szaporítás módszerei

A tógazdasági pontyok szaporítására a mai napig több módszert alkalmaznak: kistavas, nagytavas ívatást és keltetőházi szaporítást. A tóban történő ívatás során az ember a pontyok természetes szaporodásához szükséges feltételeket igyekszik biztosítani, ellenőrzött körülmények közt.

A kistavas ívatás helyszíne

Az úgynevezett kistavas módszer lényege, hogy az év nagy részében szárazon levő, füvesített, kaszált vagy legeltetett medrű, kisméretű sekély tavakba helyezik ki tavasszal az anyahalakat (a halásznyelv a szaporításra szánt tejes és ikrás halakat egyaránt anyának nevezi), majd ívás után eltávolítják őket, a kifejlett pontyok ugyanis az ikrát és a kikelt ivadékot is fogyasztják. Az ivadékot előnevelt, 2-3 cm-es méretig nevelik, majd lehalásszák és értékesítik, vagy nagyobb tavakban nevelik egynyaras korig.

A nagytavas ívatás elterjedtebb Magyarországon, ez a módszer a frissen elárasztott, vagy előzőleg szárazon álló halastavaknál használható. A kihelyezett anyahalak kivételére ez esetben nincs lehetőség, az ivadék pedig egynyaras koráig nevelkedik a tóban.

Keltetőházi szaporítás

Az 1950-es évek végén teremtette meg Woynárovich Elek a keltetőházi pontyszaporítás feltételeit az ikra ragadósságát megszüntető sós-karbamidos oldat felfedezésével. Keltetőházi szaporítás során a kiválogatott anyahalakat szárított pontyhipofízis (agyalapi mirigy) vagy pedig szintetikus hormonkészítmények beinjekciózásával kezelik, az ikrások ivarnyílását bevarrják az ikra kiszóródásának megakadályozása céljából. A kezelés hatására az ovuláció rövid idő belül, nagyjából tervezhető időpontban beindul. A keltetőház medencéiben tartott ikrások és tejesek rendszerint az első oltást követő reggelen elkezdik az ívást, aminek észlelésekor az anyahalakat kifogják, elbódítják, az ivarnyílásról eltávolítják a varrást, az ivartermékeiket pedig lefejik.

Ikrakeltetés Zuger-üvegekben (forrás: link.springer.com)

Az ikra termékenyítése mesterséges körülmények közt történik, az ikra érlelését pedig úgynevezett Zuger-üvegekben, átfolyó vízben végzik. Az ikrák kelési ideje függ a víz hőmérsékletétől, 22-24^oC-on 3 nap alatt megy végbe, hűvösebb vízben több időre van szükség.

Oxigénhiány és hőképződés

Az ikrák kezelése, keltetése többféle, precíz munkafolyamat elvégzését igényli, amelyet nem itt nem részleteznénk, azonban meg kell említeni az ikrák vízi penészgombák elleni vegyszeres kezelését, valamint néhány érdekes mozzanatot a kelés folyamatával kapcsolatban: a fejlődő lárvák a kelés idejének elérkezte előtt egyre erőteljesebben mozognak az ikrahéjban, majd megjelenik az első néhány kikelt ivadék. A gyakorlott tenyésztő ilyenkor kissé csökkenti a vízátfolyást a Zuger-üvegekben, majd amikor a kelés beindulása kezd tömegessé válni (eléri az összes ikra 10%-át), óvatosan, minimális eséssel egy nagy tálba szivattyúzza le az összes ikrát és néhány percig várakozik. Ezzel a halak egy speciális védekezési mechanizmusát használja ki: az oxigénszint csökkenése tömeges kelést indít be, ugyanis a halak törzsfejlődésük során úgy alkalmazkodtak a környezetükhöz, hogy az oxigénszint csökkenése azt jelzi számukra, hogy az áradás levonulóban van, a túlélés érdekében haladéktalanul ki kell kelniük az ikráknak, mielőtt szárazon maradnak. A tálba helyezett ikratömeget ugyanakkor célszerű kézzel óvatosan megkevergetni, mivel a több centiméter vastagságú ikraréteg mélyén a lárvák erőteljes mozgása miatt rövid idő alatt olyan jelentős hő képződik, amely az oxigénhiánnyal párosulva károsítaná a lárvákat. Az ikrahéj kipattanását a lárva mozgása és az ikrán belül termelődő kelési enzimek idézik elő, a kelés tömegessé válásával ezek az enzimek már kívülről is bontani kezdik az ikrahéjakat.

Zsenge pontyivadék (forrás: anglingtimes.co.uk)

Az ivadék fejlődése

A kikelő pontylárva 3-4 napig függeszkedik, azaz ideális esetben a növényzetre tapad, majd a szikanyag felélése után feltölti levegővel az úszóhólyagját, elkezd vízszintesen úszni és táplálékot keresni.

A pontylárva fejlődésének szakaszai (forrás: anglingtimes.co.uk)

Az első napokban csak egészen kisméretű táplálékot tud elfogyasztani, ezek általában különböző kerekesférgek és egysejtűek. A planktonikus rákok ekkor még túl nagyok számára, sőt, a ragadozó Copepodák (evezőlábú rákok), lencserákok, pajzsosrákok, vízipoloskák, szitakötő-, csibor- és csíkbogárlárvák veszélyt jelentenek a frissen elúszott ivadékra, nagy pusztítást végezhetnek közöttük. A tógazdák ezt felismerve  alkalmazzák a planktonszelekción alapuló tóelőkészítést. Ennek lényege, hogy a pontyivadék kihelyezése előtt vegyszeres kezeléssel kiirtják az ízeltlábúakat a vízből, amelyek amúgy az ivadék első táplálékául szolgáló kerekesférgeket is fogyasztják, tehát nem csak ragadozóként, de táplálékkonkurensként is nehezítik a pontyivadék dolgát. Az ízeltlábúak hiányában a szerves trágyával ellátott vízben gyorsan elszaporodnak a kerekesférgek, amelyeket fogyasztva a kispontyok gyorsan fejlődhetnek, és mire újra megjelennek a vízben az alsóbbrendű rákok, már elég nagyra nőnek ahhoz, hogy azokat is zsákmányul ejtsék.

A tógazdasági szaporítás hátrányai

Ez a fajta ivadéknevelés kiváló eredményeket hoz a gazdálkodóknak, azonban a pontyivadék természetes kiválasztódása szempontjából nagyon hátrányos: ily módon nem csak azok az egyedek maradnak meg, amelyek képesek a természeteshez hasonló körülmények közt elkerülni a ragadozókat és túlélni, hanem számtalan olyan példány is, amely erre alkalmatlan lenne, ugyanakkor példának okáért előszeretettel fogyasztja a bejuttatott takarmányt, így gyorsan fejlődik és nagy súlyt ér el.

A tógazdasági szaporítás és nevelés számos pontján megfigyelhetők olyan „könnyítések”, amelyek hatására olyan tulajdonságok vesznek el, amelyek kulcsfontosságúak lennének a faj természetes szaporodóképességének megőrzéséhez:

Az ívóhely kiválasztása, felkeresése elmarad. A természetben csak olyan halaknak lesznek utódaik, amelyek a megfelelő időpontban felkeresik a megfelelő ívóhelyet és meg tudják választani (még ha nem is tudatosan) azt a területet, ahol az ikrák jó eséllyel kikelnek, a kikelő ivadék táplálékhoz, megfelelő élőhelyhez jut és a születése helyéről vissza is tud jutni olyan víztestbe, ahol elérheti a kifejlett kort.

A szülők kiválasztása: a szaporításban csak néhány hal vesz részt, amelyeket az ember saját szempontjai, elsősorban a hal mérete és külleme alapján választ ki. A természetben való túléléshez való képesség nem jut szerephez, sőt, keltetőházban a sikeres természetes ívásra való képesség sem számít.

Az ívás, az ikrák megtermékenyítése elmarad, mindezt az ember végzi. A szülők közül azok örökítik a legjobb eséllyel a génjeiket, amelyek jól reagálnak a hormonkezelésre és a keltetőház körülményeit jól viselik. (csak keltetőházra érvényes)

Az ikrák keltetési folyamata teljesen eltér a természetestől. Azok az ikrák kelnek ki, amelyek jobban tűrik a ragadósság elvételét célzó sós-karbamidos és tanninos kezelést, valamint a penészesedés elleni vegyszeres kezelést és a Zuger-üvegben való forgatás mechanikai hatását, sőt, azt is meg lehet kockáztatni, hogy a kevésbé ragadós ikrák jobb eséllyel kelnek ki ilyen körülmények közt. (csak keltetőházra érvényes)

Az ivadéknevelés: az előnevelő tavakban ideális, védett körülmények közé kerülnek az ivadékok, nincsenek csípős Copepodák, ragadozó rovarok és lárváik, más fajokhoz tartozó békés és ragadozó ivadék- és kifejlett korú halak. Nem csak azok a kispontyok maradnak meg és nőnek fel, amelyek ezeket a ragadozókat sikeresen el tudják kerülni, így sok olyan példány is tovább örökítheti a genetikai állományát, amely természetes viszonyok közt kiszelektálódott volna.

Jól fejlett pontyivadékok (fotó: ing. Lumír Pála)

A természet stratégiája

A halaink többsége, így a ponty is a természetben igen nagy mennyiségű ikrát rak le, amelyeknek csak egy nagyon kis százaléka éri meg a felnőtt kort: nyilvánvaló, hogy a természet nagyon sok „selejttel” kalkulál, és csak a legkiválóbb képességekkel rendelkező egyedek maradhatnak meg. Az ember által szaporított halak megmaradási aránya (bár itt is jelentős a kallódás) sokkal nagyobb, a szelekció pedig sokkal kevésbé szigorú, olykor akár a természetessel ellentétes irányú is lehet. A fent leírt tényezők, valamint a rendszeres, hosszan tartó magas vízszintek elmaradása miatt ma már a pontyok természetes szaporodása nem jellemző a magyar vizekben, ugyanakkor nem kizárt. Arról szó sincs, hogy a tenyésztett pontyok terméketlenek vagy szaporodásra képtelenek lennének, azonban minden feltételnek ideálisnak kell lennie ahhoz, hogy számottevő szaporulat legyen az eredmény. Ilyen ideális körülmények létrejöttére általában hosszú évekig kell várni, szerencsés esetben azonban látványos lehet a szaporulat.