Hírek

2020.12.24. | Horgász Hírek

A Catch and Release gyakorlati alkalmazása

Vass Endre

A korábbi cikkekben szó volt a Catch and Release szemlélet előnyeiről és lehetséges hátrányairól egyaránt. A módszer célja, hogy a megfogott halak a lehető legkisebb sérüléssel, a lehető legjobb állapotban kerülhessenek vissza a vízbe és a horgászatnak a halállományokra gyakorolt káros hatása lehető legkisebb legyen. Ebben az írásban a halak visszaengedésének gyakorlati részletei kerülnek tárgyalásra.

Általános kockázati tényezők

A későbbiekben az egyes halfajok, illetve halfaj-csoportok sajátosságai külön is szóba kerülnek, azonban vannak olyan kockázati tényezők, amelyeket minden halfaj példányainak megfogásakor, kezelésekor, fotózásakor, illetve visszaengedésekor számításba kell venni.

A horog okozta sérülések

A legelső ilyen kockázati tényező a horog akadásának módja, illetve a horog által okozott sérülések kockázata. A mélyre nyelt horog nehezen kiszabadítható és fontos szerveket sérthet. Mindenekelőtt a kopoltyú sérülésének a veszélyétől kell tartanunk, hiszen ezen a szerven nagy mennyiségű vér halad át és szerencsétlen esetben a hal gyors elvérzése is bekövetkezhet. A kopoltyú csontos ívein fontos vérerek futnak és elsősorban ezek sérülése lehet végzetes. Ilyen jellegű sérülések elsősorban a rablóhalas horgászat során fordulnak elő. A pergetéshez használt műcsalikon található horgok általában nagy méretűek és könnyen előfordulhat, hogy a hevesen támadó ragadozó szájában egy pillanat alatt veszélyes helyre kerül a műcsali. Ezen sérülések egy része megelőzhető a műcsali, illetve az azon elhelyezett horgok megválasztásával, azonban a hiba lehetőségét nem lehet teljesen kizárni és tudomásul kell venni, hogy a pergető horgászat során bizony számolni kell azzal, hogy néhány hal végzetesen megsérülhet. A Catch and Release-t gyakorló horgászok többsége is visz haza olykor egy-egy halat, az ilyen szerencsétlenül járt példányokat érdemes erre a célra szánni – ha méretesek, természetesen.

A pergető horgászat során számolni kell a mélyre nyelés veszélyével

Ne nyelessünk!

A horog okozta súlyosabb sérülések az élő vagy döglött halas rablóhalas horgászat során is előfordulnak, a ragadozók pillanatok alatt torokra tudják nyelni a kishal csalit. A kishalas rablózás és a Catch and Release ritkán járnak együtt, azonban alsó és felső méretkorlátozás is lévén a világon, ezt a fajta horgászatot is úgy kell művelni, hogy a megfogott halnak a lehető legkisebb sérülést okozzon és amennyiben a szabályok úgy rendelkeznek, épségben vissza lehessen engedni.

A kishalcsalis horgászat során igen elterjedt volt a nyeletés gyakorlata, amely manapság szerencsére már kezd lassan kimenni a divatból. A változásban nagy szerepe volt az „Óvd a süllőt, ne nyeless!” című, a Balatonon forgatott filmnek.

A nyeletés eredménye

A hosszas nyeletés rendkívül káros és általában teljesen fölösleges szokás: aki látott ragadozó halat táplálkozni, az tudja, hogy az átlagos méretű csalihalat a másodperc tört része alatt tünteti el a szájában. A nyeletés ideológiáját megalapozó elmélet így hangzik: a rablóhal a zsákmányát derékban ragadja meg, majd egy hosszabb pihenő után kezdi el beforgatni, hogy azt fejjel előre nyelje le. A jelenség valóban előfordul, de kizárólag azokban az esetekben, amikor a préda mérete olyan nagy, hogy a ragadozó csak nehezen tudja fogva tartani és lenyelni. A horgászat gyakorlatában nincs példa arra, hogy a megfogni kívánt rablóhal méretéhez képest ennyire nagy csalihallal horgászna valaki, az általánosan használt csalihalméret sokkal inkább tekinthető túl kicsinek a fogni kívánt halak nagyságához viszonyítva. Hogy egy gyakorlati példát mondjak, egy 10 cm-es vörösszárnyú keszeg vagy küsz egy másodperc alatt tűnik el teljes egészében egy 30 cm-es kősüllő szájában.

Rontott kapások

Annak ellenére, hogy a csalihal és a horog a kapás után pillanatok alatt a hal szájába kerül, a rontott bevágások viszonylag gyakran előfordulnak, ami a nyeletés hívei számára egy újabb érvnek tűnik, hiszen a hosszú ideig nyeletett halak nagy százalékban megakadnak – amennyiben nem hagyták ott a csalit időközben. A valóságban arról van szó, hogy a rontott kapásoknak vagy egészen apró halak az elkövetői, amelyek megfogása amúgy sem lehet cél, vagy pedig a bevágás nem volt megfelelően hatékony. A ragadozók kemény, csontos szája miatt hegyes horogra és határozott bevágásra van szükség a biztos akadáshoz. A letett botos módszerek során használt horgok gyakran nem felelnek meg ezen követelményeknek és a bevágásnál figyelni kell arra, hogy az kellően feszes zsinórral történjen, főleg ha nagy távolságra horgászunk.

A nyeletés további hátrányai

Nyugodtan kijelenthető tehát, hogy a hosszas nyeletést választó horgászok lemondanak arról a lehetőségről, hogy maguk akasszák meg a halat, inkább a szerencsére bízva magukat: az a hal, amelyik nem elég óvatos ahhoz, hogy időben gyanút fogjon és horgostul lenyeli a csalit, szinte biztosan felakasztja magát a horogra, hiszen a lágy részekben bevágás nélkül is megakad a horog. A nyeletés így több szempontból is káros: egyrészt a horgász tudatosan lemond jó néhány hal megakasztásáról, másrészt a méreten aluli példányok nagyobb eséllyel kerülnek kifogásra és a megakasztott halak nagy eséllyel szereznek komoly sérülést.

A nyeletéssel a horog a halak nyelőcsövébe, vagy még mélyebbre kerülhet, ami komolyabb károsodást tud okozni, mind a fárasztás, mind a horogszabadítás során. A kíméletes horogszabadítás érdekében mindenképpen ajánlott a szakáll nélküli, hosszú szárú egyeshorgok használata. Amennyiben minden jószándékunk ellenére nagyon mélyre kerül a horog és a hal a védett mérettartományba esik, célszerűbb a zsinórt a horoghoz minél közelebb elvágni. Ha lehetséges, akkor nagyon hasznos a horog fülét vagy lapkáját is lecsípni, így könnyebben megszabadul a hal a horogtól.

Szakáll nélküli és egyeshorgok használata

A pergető horgászat során jó lehetőség a szakáll nélküli horgok használata, illetve a hármashorgok egyeshorogra való cserélése.

A szakáll nélküli vagy lenyomott szakállú horgok használata mindenképpen ajánlott: egy kis odafigyeléssel (folyamatosan feszesen tartott zsinór) minimalizálható a szakállas horgokhoz viszonyított többlet halvesztés. A horgok lényegesen könnyebben szabadíthatók ki, kisebb sebet ejtenek, főleg, ha kényes helyen több horogág is megakadt. Pergető horgászat közben szinte törvényszerű, hogy a horog előbb-utóbb a horgász kezébe (vagy más testrészébe) akad. Ezekben az esetekben szó szerint testközelből tapasztalható a szakáll nélküli horgok előnye a szakállasokkal szemben: míg az előzőeknél csak egy kellemetlen szúrással kell számolnunk, a mélyre fúródott szakállas horog olykor csak komoly fájdalmak és bonyodalmak árán szabadítható ki.

Szakáll nélküli hármashorog

Szakáll nélküli egyes- és hármashorgok meglehetősen kis választékban kaphatók a kereskedelemben, azonban a lenyomott szakállú horgok is ugyanígy megfelelnek a célnak. A művelet könnyedén elvégezhető egy fogó segítségével.

Az utóbbi időben egyre több pergető cseréli le a műcsalikon levő hármashorgokat speciálisan erre a célra készített nagyöblű egyeshorgokkal. Ezen horgoknak számos előnye van, és a legtöbb esetben kisebb sérülést okoznak és könnyebben szabadíthatók, mint a hármashorgok. A hármashorgokkal szerelt műcsaliknak ugyanakkor van egy olyan sajátosságuk, hogy a sok szabadon álló horoghegy miatt általában már a hal szájának a pereme környékén megakadnak és ritkán kerülnek igazán mélyre. Az egyeshorgos műcsaliknál ez nem áll fenn, így ezeket könnyebben tudja a hal mélyre szippantani. A horogszabadítás ugyanakkor lényegesen könnyebb egyeshorog esetén.

A műcsalikon érdemes a hármashorgokat ilyen nagy öblű egyeshorgokra cserélni

Veszélyes-e a gumihalak patkolása?

A gumihalakról is érdemes néhány szót ejteni: sok horgász ma is ördögtől való dolognak tartja a gumicsalik „patkolását”, azaz kiegészítő (leggyakrabban hármas) horgokkal való ellátását. A gyakorlatban ezek veszélyessége nem igazolódott be, sőt, tapasztalataim szerint jóval kisebb sérülést ejt egy kisebb jighorog egy hármashorgos előkével kiegészítve, mint egy nagy öblű és vastag húsú jighorog. Az utóbbiak olykor komoly sérüléseket okoznak a kisebb süllőknek és kősüllőknek, a szájpadlásukat átütve vagy a szemükbe akadva.

Horog okozta sérülések a pontyhorgászatban

A bojlis nagypontyhorgászat a halak önakasztásán alapul, így a gyártók folyamatosan kísérleteznek a horogformákkal, a legbiztosabban akadó változatok után kutatva. Az idők során született néhány olyan horogtípus, amely bár nagyon biztosan akadt, a fárasztás során olyan csúnya sebet ejtett a pontyok száján, ami miatt a jó érzésű horgászok nem használják ezeket, illetve sok helyen tiltott is a használatuk.

Ez a horogforma súlyos sérüléseket okozhat, sok helyen tiltott a használata

Egy ilyen horog a képen látható, megtört szárral rendelkező típus. A nagyponty-horgászatban nagyon fontos a meghorgászott terepnek megfelelő horogtípus használata, így például a hosszú szárú horgok alkalmazása csak akadómentes terepen ajánlott, ahol lehetőség van az óvatos fárasztásra. Nehéz terepen, ahol nagy erőt kell kifejteni a fárasztás során, a hosszú szárú horgok csúnya sebet ejthetnek a ponty száján. Hasonlóképpen kerülendő a túlságosan nagy méretű horgok használata, ezek szintén kockázatot jelentenek.

Az ilyen hosszúszárú horgok használata csak nyílt terepen ajánlott a pontyhorgászatban

Összességében, mivel a nagy pontyok szája viszonylag gyenge a testi erejükhöz képest és a nagyponty-horgászatnál használt felszerelések az elérendő dobástáv miatt gyakran meglehetősen erősek, mindig törekedni kell az óvatos fárasztásra a pontyok szájának védelme érdekében.

A fárasztás

A fárasztásnak nagyon fontos a szerepe a visszaengedni kívánt hal további sorsa szempontjából. Mind a megfogás után, a horgász kezében való viselkedése, mind a későbbi túlélési esélyei szempontjából nagyon lényeges mozzanat ez.

Véleményem szerint a fárasztásnak inkább határozottnak, gyorsnak, mint óvatosnak és hosszúnak kell lennie, azonban mindenképpen kerülni kell a szélsőségeket és egy jó középutat kell találni.

A magyar „fárasztás” kifejezés nem tükrözi pontosan a folyamat lényegét: valójában nem a hal kifárasztása a cél. A hal ellenállását kell legyőzni, a halat a part vagy a csónak közelébe kényszeríteni és kivárni azt a pillanatot, amikor a hal feladja a harcot és kellőképpen megnyugszik a kiemeléshez. Amennyiben kellően határozottan értésére adjuk a halnak, hogy nincs esélye a menekülésre, ez a pillanat a hal kifáradásánál lényegesen hamarabb bekövetkezik és ez nagyon fontos a hal későbbi sorsa szempontjából.

A túl hosszú fárasztás

A túl sok ideig tartó fárasztás oka lehet a túlságosan finom felszerelés, de a legtöbbször a horgász hozzáállása, illetve tapasztalatlansága miatt történik. Manapság igen elterjedtek a pergető horgászok körében a ultrakönnyű összeállítások. Ezekkel meglepően nagy halakat is ki lehet fárasztani, azonban ehhez gyakorlat és a felszerelés ismerete szükséges. Egy ügyes horgász, aki ismeri a horgászeszközei határait, akkora erőt ki tud fejteni fárasztás közben ilyen finom felszereléssel is, amely elegendő ahhoz, hogy komolyabb halakat is legyőzzön. Ehhez azonban komoly gyakorlatra és némi szerencsére is szükség van! Avatatlan kézben egy nagyobb hal fárasztása fél, akár egy órát is eltarthat (még hosszabb fárasztásokról is lehet olykor hallani), ami nagyon káros a hal egészsége szempontjából.

Az ilyen fárasztások valóban addig tartanak, amíg a halnak minden ereje elfogy. Az izmokban raktározott glikogén visszaszerzése sok időt vesz igénybe és az agyonfárasztott hal hosszabb ideig képtelen a megszokott módon mozogni és táplálkozni. A felszerelés erejét tehát célszerű úgy megválasztani, hogy alkalmas legyen az adott helyen és időszakban fogható termetesebb halak gyors kifárasztására is.

A fárasztás során törekedni kell arra, hogy az akaratunkat minél határozottabban kényszerítsük rá a halra. A hal kirohanásait óvatosan, de erőteljesen fékezzük, amikor pedig a hal abbahagyja a húzást, azonnal vegyük át a kezdeményezést és a zsinórt rövidítve húzzuk a közelünkbe. A csónak vagy part közelébe kerülő halak általában tartogatnak még egy-egy megugrást, kitörést, fejrázást. Jó jel, ha a hal élénken harcoló állapotban kerül kézközelbe, ez azt mutatja, hogy nincs „dögre fárasztva”. A fárasztás befejező fázisában érdemes türelmesnek lenni és egy kis időt hagyni a halnak, hogy megszokja a vízfelszínen tapasztalt fényviszonyokat és a horgász közelségét. A hal ilyenkor már nem fárad jelentősen, inkább azt kell megvárnunk, amíg megnyugszik és beletörődik a „vereségbe”. Az a legbiztonságosabb, ha a hal az utolsó megugrásokat, vergődéseket a vízben végzi el, ahol nem tehet magában komoly kárt, míg a horgász kezében vagy a merítőszákban vergődve lényegesen nagyobb veszélyben van.

A túlságosan durva fárasztás

A fárasztás során szintén hiba a hal túlzott erőltetése, illetve nagyon korai kiemelése, illetve megszákolása. Az erőltetett fárasztás több veszéllyel is jár: a hal szájában a túl nagy erőhatás eredményeként fölöslegesen nagy sebet ejthet a horog. A nagy mélységből gyorsan felerőltetett süllők és kősüllők zárt rendszerű úszóhólyagjuk miatt nehezen tudják kiegyenlíteni a nagy nyomáskülönbséget és visszaengedve nem képesek újból lemerülni.

A még aktívan védekező hal minél korábbi megszákolása vagy kiemelése nem eredményez kevesebb energiafelhasználást a hal részéről, mivel a meg nem nyugodott hal a merítőszákban vagy a horgász kezében fog vergődni, ahol ráadásul veszélyes sérüléseket szedhet össze.

Összefoglalva, a fárasztásnak határozottnak kell lennie, a hallal éreztetnünk kell, hogy nincs esélye a menekülésre, így az még a teljes kifáradása előtt feladja a harcot. A kiemelés előtt viszont célszerű türelmesnek lenni, megfigyelni a hal viselkedését és megvárni azt a pillanatot, amikor megnyugszik és nagy valószínűséggel nem fog a merítőhálóban vagy a horgász kezében vergődni.

A hal kiemelése, megszákolása:

A halak kiemelésének alapvetően két fontos módszere ajánlott: a merítőszák használata, illetve a kézzel való kiemelés. A nagytestű pontyok kíméletes kiemelésének egyetlen módja a széles kerettel, mély, aprószemű hálóval ellátott merítőháló használata, a kisebb testű halak és a ragadozó fajok azonban kézzel is kiemelhetők.

A merítőháló használata

Amennyiben lehetőség van mérlegelésre a két módszer között, az alábbiakat érdemes figyelembe venni: a merítőháló használata során óhatatlanul külső behatás éri a hal teljes testfelületét, sérülhet a nyálkaréteg, az úszók, a pikkelyek, a szemek és a száj környéke. Nem megfelelően kíméletes háló használata esetén komoly sérülések keletkeznek a hal testfelületén. Mindenképpen kerülendők a nagy szembőségű, csomózott, durva anyagú merítőhálók. A túl nagy szembőségű hálók bevágnak a halak úszósugarai közé, beakadhatnak a kopoltyúfedő alá, leszedhetik a pikkelyeket és a halak szemét sérthetik.

A nagy szembőségű, csomózott hálóval ellátott merítőszák igazi halgyilkos

A legjobb választás az aprószemű, csomózatlan, lágy, nem nedvszívó anyagból készült hálók használata, ugyanakkor ezek sem jelentenek teljes biztonságot. Pergető horgászat során a hal szájában levő műcsali szabadon álló horgai biztosan bele fognak akadni a hálóba és ha a hal ekkor kezd el vergődni, gyakran előfordul, hogy kitépi magából a horgot. Amennyiben a horog a halban kényes helyre akadt, ez a kitépés súlyos, akár végzetes sérülést is okozhat. A hálóban vergődő, abba beleakadó hal horogtól való megszabadítása sokszor túlságosan hosszú ideig tarthat, fölösleges kockázatnak téve ki a halat. A pergető horgászok körében elterjedt a gumírozott merítőhálók használata. Ezekben a hálókban sokkal kevésbé akadnak el a horgok és puha felületük kíméletes a halhoz, a hibalehetőségek azonban ezek használatával sem küszöbölhetők ki teljesen. A szakáll nélküli horgok használata számottevően csökkenti a merítőháló használatának kockázatait!

          Sűrű szövésű, halbarát háló

A merítőháló használatának a legbiztonságosabb módja: a merítőt ne használjuk a hal kiemelésére! Ilyenkor túl nagy nyomás éri a halat és szinte biztosan vergődni fog a hálóban. Amennyiben a vízmélység és a körülmények lehetővé teszik – erre mindenekelőtt csónakos horgászat esetén van lehetőség – a halat hagyjuk a vízben, a merítőháló bő zsákjában szabadon úszni. A horogtól, illetve a műcsalitól még a vízben, a háló fogságában szabadítsuk meg a halat. Ha fotózni szeretnénk, akkor a hal megtartásához szükséges stabil fogást még a vízben találjuk meg a halon, és úgy emeljük ki a kamera lencséi elé, lehetőleg minél rövidebb ideig a szárazon, kézben tartva.

Az egyes halfajokon található biztos fogási pontokat a következő fejezetben részletesebben is tárgyalom majd.

A tágas merítőhálóban a hal pihentethető is a visszaengedés előtt, így amikor meggyőződtünk akkor, hogy a test oxigénellátottsága visszaállt, a hal megfelelő egyensúlyban úszik és aktívan igyekezne visszafelé, kiengedhetjük a merítőből.

A kézzel való kiemelés

A kézzel való kiemelés sok előnnyel jár, szakszerűen alkalmazva lényegesen kisebb felületen dörzsölődik a hal védő rétege és általában a kiemelés sem történik túlságosan korán. Hátránya ugyanakkor, hogy meglehetősen nagy tapasztalatot igényel és a gyakorlatlan horgász túl hosszúra nyújthatja a fárasztást a kiemelés nehézségei miatt, valamint a szakszerűtlen fogás következtében sérülhet, vagy leeshet a hal.

Megfelelő gyakorlat birtokában és gondos odafigyelés mellett azonban a kézzel való kiemelés gyors, kíméletes és kiküszöböli a merítőháló használatával járó kockázati tényezőket.

A halak kézzel való megfogásakor több módszert, illetve ezek kombinációját lehet alkalmazni.

Tarkófogás: a megfelelő méretű, nem túlságosan síkos testű halak biztonságosan megtarthatók a kopoltyúívek mögött átfogva. A fogásnak határozottnak és stabilnak kell lennie, de természetesen nem lehet túl erőszakos sem. Fontos arra figyelni, hogy a fogás során ne a kopoltyúfedőket szorítsuk össze és az ujjaink ne csússzanak be a kopoltyúfedők alá, mivel így könnyen sérülhet a hal.

Biztonságos tarkófogás

A halat megfogása előtt óvatos, lassú mozdulattal, bátran közelítsük meg. A hal nagyon gyakran megugrik az első érintéstől, ilyenkor könnyen előfordulhatnak balesetek. Nem szabad hirtelen, ijedt mozdulattal elrántani a kezünket! A halhoz úgy kell nyúljunk, hogy a szabadon álló horgok állását alaposan figyeljük meg előtte és vegyük számításba, hogy a hal merre ugorhat meg. A kezünket csakis olyan irányból közelítsük a hal felé, hogy az ne kerülhessen a horgok útjába.

A hal súlypontjának alátámasztása: gyakorlott horgászok könnyedén és biztonságosan emelhetik ki a halakat ezzel a módszerrel is. A súlypontja alatt tenyérrel megtámasztott, hassal lefelé megtartott hal kellő gyakorlat esetén akkor is stabilan megtartható, ha az netán vergődni kezdene. A módszer nem alkalmazható a hajlékony, síkos testű halaknál, így harcsa, csuka, compó, menyhal, angolna, stb. esetén kár is vele próbálkozni. A kisebb pontyok, süllők, kősüllők, sügérek, balinok, stb. viszont jól megfoghatók ezzel a módszerrel is.

A súlypontjánál megtámasztott balin

A faroknyél fogása: egyes halfajoknak olyan formájú a faroknyele, amely stabilan megfogható és a hal így biztonsággal megtartható. Elsősorban a nagyobb süllőknél és balinoknál alkalmazható ez a fogás.

Az állkapocs megragadása: a harcsa megfogásának klasszikus módszere. Az erős, csontos szájú harcsa így nagyon biztonságosan megtartható, ugyanakkor az éles kefefogak miatt célszerű az ujjak védelméről gondoskodni. Sajnálatos módon az utóbbi időben erősen elterjedt ez a fogás a sügér horgászatában is, én ugyanakkor nem ajánlom. A sügér szája a legsérülékenyebb a hazai ragadozóhalak között és mivel kimondottan kemény testű és egyáltalán nem síkos halról beszélünk, amely ráadásul nem is igazán hajlamos a vergődésre, nagyon jól megtartható akár tarkófogással, akár a súlypontja alatt megtámasztva. Két kézben tartva meg lehet fogni az alsó állkapcsát, ha így érezzük biztonságosabbnak a fogást, azonban fél kézzel a szájánál fogva lógatni, a száját lefeszíteni tökéletesen fölösleges és veszélyes is.

A kopoltyúfedők alatti fogás: a csuka, süllő és a harcsa megfelelően erős kopoltyúfedőkkel rendelkezik ahhoz, hogy ezzel a fogással megfogható és stabilan megtartható legyen. A borotvaéles fogakkal rendelkező, hajlékony, síkos testű és meglehetősen vad vergődésre képes csuka egyedül ezzel a fogással tartható meg stabilan és biztonságosan.

A kopoltyúfedő alatt a nagy csukák is biztonsággal megfoghatók

A fogáshoz a fogó kéznek megfelelő oldalról – tehát jobb kézzel jobb oldalról, ballal bal oldalról – csúsztassuk négy ujjunkat a kopoltyúfedők alá, hátulról, a hal orra felé haladva. Amint az ujjak a kopoltyúfedő és az áll találkozásához érnek, stabil és biztonságos fogást tudunk találni, a kopoltyúfedőt jól megmarkolva. Süllő esetén hüvelykujjal felülről is megtámaszthatjuk a hal száját, csuka esetében viszont ez igencsak veszélyeztetné az ujjunk épségét. Itt a hüvelykujjal célszerű alulról megtámasztani a hal állát, de nem az ujjbegyet a halra feszítve, hanem a hüvelykujjat laposan, egész felületével az áll alatt elfektetve.

Nem ajánlott, veszélyes kiemelési módok:

A zsinóron való lógatás: kizárólag egészen apró halaknál jöhet szóba. A nagyobb halak szája vagy kopoltyúi csúnyán megsérülhetnek ily módon. A kis testű, gyenge szájú sügérek kimondottan veszélyeztetettek ennél a fajta kiemelésnél. Kis méretük sok horgászt csábít arra, hogy zsinóron emeljék ki, sajnos csúnyán megsérülhet így a szájuk.

A szemgödörbe nyúlás: a szemgödör szélén levő éles csontfelületen könnyen megsérülhet a bőr, ledörzsölődik a védő nyálkaréteg. Régen divatos fogás volt úgy a csukahorgászok, mint a versenyhorgászok körében. Semmiképp sem ajánlott, egészen biztosan sérülést okozó módszer ez.

A vágóhorog használata: ez a hal testébe behatoló, kampós, hegyes szerszám nyilvánvalóan nem lehet a Catch and Release eszköze, szerencsére ma már egyre inkább kimegy a divatból.

A lip grip: ez az eszköz állandó viták tárgya a pergető horgászok körében. Egy időben nagyon divatos volt, manapság a horgászok igen kis százaléka használja, ők azonban erősen kitartanak abbéli álláspontjuk mellett, hogy biztonságos a lip grip használata.

Lip grip által okozott sérülés balinon és csukán

Az idők során számtalan alkalommal bebizonyosodott, hogy a lip grip még gyakorlott kezekben is súlyos sérüléseket tud okozni a halaknak, az avatatlan használókról nem is beszélve, esetükben szinte biztosan történnek balesetek.

Ragadozó halaink mindegyikéről elmondható, hogy az állkapcsuk jobb és baloldali íve középen nem csontosan, hanem porcosan ízesül. Ez az ízesülés nem elég stabil ahhoz, hogy egy erősen vergődő, a tengelye körül csavarodód hal súlyát elviselje, sajnos elszakadhat és ez ennek az eszköznek a használatával számtalan alkalommal be is következett. A kemény, kis felületen támaszkodó és a hal alsó állát erősen szorító pofák minden esetben hámsérülést, illetve zúzódásokat okoznak a hal szájában. Egy kis figyelmetlenség, vagy a hal egy rossz mozdulata pedig máris a hal állán levő vékony bőr átszakadását okozza. A nagyobb halak gerincét rendkívüli módon megterheli, ha a szájuknál fogva lógatják őket. Ebben a kellemetlen helyzetben szinte törvényszerűen vergődni fognak, ami tovább súlyosbítja a helyzetet. A lip grip alkalmatlan a biztonságos Catch and Release horgászatra!

A következő részben a halak fotózásáról, mérlegeléséről és visszaengedéséről lesz szó, valamint az egyes halfajokra jellemző sajátságok külön is tárgyalásra kerülnek.

Folytatjuk!