Hírek

A szokatlanul meleg télnek a minket körülvevő környezetre bizonyosan nincs jó hatása, de ha már így alakult és a jelenlegi helyzeten változtatni úgysem tudunk, akkor ne bosszankodjunk rajta, inkább használjuk ki és irány a Tisza!

December elején jött egy olyan állapot, amikor a hőmérséklet sehogyan sem akart kedvezni a horgászatnak: éppen csak annyira volt lefagyva a víz, hogy a pecát sok helyen lehetetlenné tegye, de nem akart megdagadni annyira, hogy biztonsággal rá lehessen menni. Ez tartott egy darabig, aztán jött egy felmelegedés, a tározó kiolvadt és az élő bezavarosodott… a gumisok legnagyobb bánatára. De, ami az egyik oldalon rossz hír, az a tározótéri csukásoknak jó. Ugyanis alulról visszatöltődnek a medencék, így a nehezen vagy egyáltalán nem megközelíthető, de egyébként a pergetés elől nem tiltott területek is valamivel könnyebben megközelíthetővé válnak. Persze elszántság és jó kondi azért nem árt!

Az évzáró peca

Pista barátommal vágtunk neki a Tiszának szilveszter előtt egy nappal. Fél hétkor már pacsiztunk egy kövesdi kúton és elkezdtük az átpakolást a kocsimba. Hirtelen egy hangos káromkodás törte meg a kora reggeli csendet! Kiderült, hogy a barátom egy tőle független reggeli kapkodás miatt otthon felejtette a gumiruháját! Ez persze erősen lekorlátozná a szóba jöhető helyeket, így megoldást kellett találnunk. Elkezdődött a kálvária: környékbeli horgászboltok és munkaruházati boltok nyitvatartását kezdtük el böngészni, de ugyan mi van nyitva december harmincadikán kora reggel? És ha nyitva is van, ez nem egy doboz csonti, vagy egy munkavédelmi kesztyű, hogy tuti polcon legyen. De csak megpróbáltuk. Pár barátnak ment a segélykérő sms is, hátha.
A felesleges körök után végül Feri barátunk szánt meg minket egy pár combcsizmával, amiért ugyan majdnem körbe kellett kocsikázni a Tisza-tavat, de ha egyszer eldöntöttük a helyszínt, akkor eldöntöttük. Muszáj volt csizmát szerezni! Ezúton is köszönjük!

Az odaúton kisebb madárcsoportba botlottunk, amik meglepő módon egészen közel engedtek magukhoz. Én cankónak gondolom őket, de akkor mit keresnek itt ilyenkor? Ha valaki be tudja azonosítani a fajt, ne tartsa magában.

Na, de vissza az uszonyosokhoz: a reggeli kocsikázás után végre 10:20-kor dobtam az elsőt a kiszemelt helyen. Egy pencil jerk csali van kapocsban, amit megérkezésünkkor kaptam a barátomtól.
Két perc sem telt el mikor úgy az ötödiket dobom, és BUMM!
A becsobbanás utáni második-harmadik ütembe nyúl oda a hal, de amilyen erőteljes volt a kapás, olyan „kifelé tekert vizes rongy” érzést nyújt a fárasztás kezdetén. Gyorsan be is jelentem Pistának, hogy halam van, de csak a szokásos. Csörlőzöm kifelé orsóval, a bot is alig dolgozik. Félúton jár, ekkor unja meg a dolgot. Na, ezen a ponton azonnal visszaszívom a kiscsuka kijelentésemet! Bitang jó fárasztás kezdődik! Nem a robogó, vadóc stílus, hanem az a parancsot nem tűrő gőzgép. Kezdésnek egy hosszú kirohanással kezd, de hosszú méterek után sikerül visszafordítanom. Közelebb ér, de újabb ászt húz elő, átúszik a kenu alatt. Szerencsére le tudom követni bottal, hiszen majdnem lélekvesztőnk végében állok. Gyorsan átfordulok, kissé megbillen a kenu, de nincs gond. Egy kisebb kör után újra bemegy alá, de ez már nem ér meglepetésként. Ezen a ponton kezdtem lassan átvenni az irányítást, eddig esélyem sem volt rá, de nem is ez volt a cél. Csak tartom, játsszuk még egy darabig a húzd meg-ereszd meg című népijátékot de ez már az utolsó tánc. A merítő nincs nálunk, de nem hiányzik: ilyen méretű hasas anyát már nem is törnék össze vele. Az akadás biztosnak tűnik, így nincs nagy rizikó abban sem, hogy ha esetleg csak harmadjára tudom biztonságosan nyakon csípni. Ez a hal egyész egyszerűen elképesztő! Fajtája csúcsa. Nem csak hosszú, de olyan háta és feje van, mint egy pitbullnak. Súlyt nem mérünk, de valahol kilenc-tíz közé tippeljük. Gyors fotó, majd hosszmérés. A méteres szalag kevés, de megoldjuk. Száznégy!

Gyors rilíz, eufória a kenuban, koccan a pohár.
Be is jelentem gyorsan, amit babonás ember nem tesz: „ha csak ez az egy kapásom lesz ma, már akkor is boldog vagyok!
Nem találtam el, de majdnem: Még egy halam volt kézben nem sokkal az első után, igaz, az is hetven felett volt, de azán estig csak a balszerencse: két csuka horogról, fárasztás közben lemaradt és két jó kapás üresen. Már pakolok, mikor Murphy észrevétlenül mellénk ül: „na, dobok még egyet és én is befejezem – szólt Pista és már repült is a wobbler az aznapra tervezett utolsó útjára. És végre a kitartás meghozta gyümölcsét, a társam keze is halas lett!

Visszaengedés után azért dob még egy alibit, csak hogy hogy „ne akkor hagyja abba, amikor zabál” és gyorsan szedelődzködünk is, mert a köd és a sötét a Tisza-tavon nem a legkedvezőbb páros! Bátorság (vagy botorság) ilyen körülmények között sokáig kint maradni.

És a bátorságot nem azért írtam, mert félünk a sötétben, hanem azért, mert pár percen belül olyan köd ereszkedett ránk, amihez bizony tökéletes helyismeret, és egy kis szerencse is szükségeltetik, hogy ne mentés legyen a vége! Mert bár a telefon -ha éppen nem merült le- jó támpontot ad a tárkép alkalmazással, de a frissítési módja miatt nulla látótávolságnál, egyenesen haladni lehetetlen. Nálam egy évekkel ezelőtti eltévedésem óta szériatartozék az analóg tájoló, így még egy gyékényfal mellett betájoltuk a célirányt és bátran (vagy inkább kellő önbizalmat színlelve) nekivágtunk a nyílt víznek. Nem mertem levenni a szemem a tájolóról, de felesleges is lett volna, mert ilyen ködben, nyílt vízen a látótávolság nulla méter. Kb. húsz perce evezünk a semmibe és folyamatosan olyan érzésem van, hogy balra tartunk, de nem merem az aggályomat megosztani Pistával. A tű szerint persze jó az irány. Ekkor Pista szólal meg hosszú hallgatás után:
– Laci, nem megyünk mi folyamatosan jobbra?
– Nos, én meg úgy érzem, hogy balra megyünk.
Egyszóval képtelenség ilyen körülmények között egyenesen haladni segítség nélkül. Bő fél óra lapátolás után jobb kézre egy gyékényfal tűnik fel, majd újra a ködbe vész. Alakul! Kicsit megnyugszom. Kíváncsiságból leveszem a szemem a tájolóról három-négy húzás idejére, mire visszanézek tíz fokkal elfordultunk az egyenestől! De itt már nincs vész. Több mint két kilométer megtétele után betaláltunk egy 50 méter széles átjáróba! Ehhez csak az kell, hogy tudjuk hol vagyunk és meg tudjuk határozni az irányt, hogy merre szeretnénk menni. Na, meg egy kis szerencse. Ja, és hogy ne fújjon erős oldalszél. Na meg hogy ne fusson ki a ladik gázlóra. Stb.

De a lényeg, hogy kiértünk a gáthoz, és ha nem is sokhalas, de annál emlékezetesebb pecával zártuk az évet. Ez volt a harmadik 100cm feletti csukám, de biztosan nem az utolsó, hiszen a Tisza-tóra járok horgászni.