Hírek

Nem túlzó azt állítanom, hogy harcsázás tekintetében ennyire eredményes éjszakát még soha nem töltöttem a vízen a röpke 35 év alatt, mióta horgászok! Zabos Géza bácsi biztosan meg tudta volna mondani milyen tényezők hatottak úgy a harcsákra, hogy mindent felzabáljanak maguk körül, de én csak pislogtam. El is mesélem, hátha valaki össze tudja belőle rakni az ok-mozaikokat.

A helyszín pontos koordinátáját érthető okokból nem adnám meg, de a hely jellegét szívesen leírom, mivel ilyen típusú helyszínből szerencsére van bőven a Tisza-tavon. A lényeg, hogy a keszegfélék szeretnek áramló, oxigénben dúsabb vizeket felkeresni az ívásukhoz. Ha nyitott szemmel jár az ember a vízen és nem nem húzza tövig a gázt, ezeket, főleg, ha éppen zajlik is az ívás, könnyen észre lehet venni. Ha még türelmesebbek vagyunk és csendben megállunk az ilyen területeken, az is kiderül, ólálkodnak-e ott ragadozók. Mert persze nem csak a harcsa érdeklődését kelti fel a násztól figyelmetlen keszegraj. A rablások milyenségéből pedig könnyen kikövetkeztethetjük, milyen ragadozó van a környéken. A harcsa pukkanása egyértelmű, de sokszor csak azt lehet látni, hogy egy víz alatti morajlás után megemelkedik a parti növényzet és egy burvány jön ki alóla.

Na, ha ez megvan, máris jó helyen vagyunk.

Az áramló víz pedig nem feltétlenül öblítőcsatornákat jelent, határozott áramlás alakulhat ki egy felerősödő szél hatására akár a medencék átvágásainál, (fokoknál) de a Kis-Tisza bármelyik medence-csatlakozásánál is.

Na, egy ilyen jellegű helyre érkeztem meg én is ahol már az esti szürkületben is aktívan szedték a vámot a harcsák a partszélen!
Lehet jó lett volna egy órával korábban érkezni, de így is hálát kell adni az asszonynak, hogy az esti-reggeli gyereklogisztikát intézte.

Pergetéssel kezdtem, egészen a szélekre dobálva próbáltam kapásra bírni a prédára lesőket. Egy óra után pecázás után kezdett besötétedni, emiatt a dobásaim egyre pontatlanabbakká váltak: vagy rövidre sikerült, vagy kidobtam a parti növényzetre, ezzel nullázva az esélyeimet.
Elfoglaltam hát az éjjelre szánt pozíciót a csónakkal, összeraktam a fekvő stupekeimet, amit villanyszerelő csőből és 1 mm-es fluorocarbon zsinórból magam fabrikáltam, majd bedobtam őket. Egyet kissé messzebb, a parthoz viszonylag közel, de figyelve az akadókra, egyet pedig a nyílt vízre, közvetlenül magam elé.
Rendet raktam a csónakban, kikészítettem a ponyvát, szentségeltem kicsit az otthon felejtett sátorfeszítő miatt, majd elkezdtem felöltözni.
Épp felvettem a pólóra az aláöltöző felsőt, (alul még csak gatya-zokni) mikor koppan a botom. Eldőlt az ülésdeszka sarkáig. Kicsit furcsálltam, igyekeztem nem billegetni a csónakot, de nem is volt több idő ezen morfondírozni, mert bizony a fék is megszólalt!

Mi vaaan? Tíz perce sincs bent az úszó én meg itt hangoskodok a csónakban!

Ráfogok, bevágok, érzem a halat! El sem hiszem! Még kilenc sincs. A bevágás után beleállt a küzdelembe, szerencsére az akadótól távolodva, majd megadóan elkezdett jönni felém. De lehet altatott, taktikázott, vagy csak nem vett komolyan, mert a csónak mellett végül megmutatta mit tud! Rá a leszúrókaróra, aztán a csalihalas vödörre, majd a mellettem lévő tuskóra! A feszítéstől a stupekcső leszakad a zsinórról, az áramlat már vinné el, de sikerül elkapnom. Közben csak nem akart a hal a csónak biztonságos oldalához, karnyújtásnyi távolságba jönni, de látva a méretét, nem is erőltettem. Ellenben minden fordulásnál beterített vízzel és a zoknim már tacsakos volt, a lábam szárán lecsorgó hűs Tisza víztől. Két fejkoppintás után a harmadik közelítés már jól sikerült, a kesztyűt is sikerült előkotornom, mert eddig még ezt sem volt időm kikészíteni. Határozottan ráfogtam az alsó állkapcsára és behúztam a csónakba. Elől-hátul lelógott a kissé önbizalomhiányosan szabott ponyváról. Mérem, 142cm! Pocak nincs, így kis hezitálás után lekötöm.

Konferenciahívást kezdek a barátokkal, ritkán van úgy, hogy még emberi időben érkezik a hari.
Megejtem az élménybeszámolót azon frissiben és begyűjtöm a dicséreteket.
Vissza sem dobok, inkább felöltözök előbb. Tartalék zoknim nincs, kifacsarom a rajtam lévőt és így bújok bele a cipőbe. Reggelre lesz bukéja.
Miután felkészültem az éjszakára, elkezdem javítani a stupeket. Valami húsz percet ha igénybe vett, éppen végzek vele, felcsalizom és dobáshoz készülődök, igen ám, de hol is van a másik?
Fejlámpát cserélek, felteszem a szúrófényt, keresem a stupeket az éjszakában. Épp telibe világítom a olyan lux-szal, hogy szinte lepattan a vízről a fénycsóva, mikor durran a harcsa! Látom a fényben a rablását!
Akció sajnos nem követi, mellévágott. Szentségelek egyet, hogy mi lett volna, ha csak két másodperccel később világítok oda, mikor újabb durranás! A fék is megszólal, de azonnal el is csendesedik. Várok egy kicsit, óvatosan ráemelek, de nincs kontakt, ezért kitekerem. A halam erősen meg lett tépve, a pikkelye több helyen lehúzva, a farokúszója hiányos.

Az az igazság, hogy nem készültem fel elég csalihallal. Mindössze öt darabot hoztam be magammal a betározott készletből. Ki gondolta, hogy nem lesz elég?
Szóval spórolás van, a hal még életben, visszadobom így. Majd a másikat is, de arra csak olyan halat tudok tenni, ami már alig él. Ez van. Eddig még mindig elég volt ennyi csalihal.
De a lényeg: Még tíz óra sincs és máris több akció volt, mint egy átlagos éjjel összesen!

„Végre?” jut egy kis nyugalom.

A koromsötét holdtalan éjszaka kedvez a csillagokba bámuló romantikusoknak. Ez is az egyik oka volt, hogy pont ma jöttem.
Nagyapám, aki halász volt, mondta régen, hogy „fiam, ha olyan holdvilág van, hogy kártyázni lehet a fényébe, akkor inkább ossz!”
Mélázok, de egy csepp álmosság sincs a szememen, a harcsarablásokat jobbról is, balról is, szemből és a hátam mögül is hallani. Pedig a tavi- és a kecskebékák mindent elkövetnek, hogy csak azokat lehessen meghallani, amik kellő közelségben vannak. Izgalmas az éjjel!

Telefon a kézbe, élek egy kis digitális világot. Az órára nézek, tizenegy van. Épp megnyitom egy régi rallyverseny összefoglaló videóját, mikor újabb rablás, amit rögtön koppanás követ. Koppanás és nem fék, mert néha karban kéne tartani az orsóimat…
Éppen elkapom a bot végét, mielőtt berántotta volna a hal. Azt a csapzott pikkelytelen keszeget kívánta meg, ami -szegény- már két kapást is túlélt. Ha lett volna elég csalihalam, ez megérdemelte volna a második bevetés után a nyugdíjazást, de így már csak posztumusz kitüntethető.
Izgalmas huzavona után kerül csónakba az este második harcsája, a mérőszalag pedig 117cm-t mutat!
Nincs összesen három órája, hogy elkezdtem horgászni. Képtelenség!
Igényes vagyok az elkészített fotókra, de ez egyedül, éjszaka valahogy nem megy.

A harcsa továbbra is aktív, pedig a keszegívás már rég abbamaradt.

Reménykedve dobok vissza.

A szél kezd átfordulni, pont szembe kapom.
A víz áramlása is változott, már nem „rá” folyik a stupekra, hanem tőle el. Ez nem jó.
Be is igazolódik a sejtésem, hosszabb üres etap következik. Éjjel egy óra körül lehet, már le-leragad a szemem a székben. Székben, mert mikor kiderült, hogy tudok jönni, olyan rohanvást pakoltam be, hogy se sátorfeszítő, se derékalj amire eldőlhetnék. És mivel sátorral terveztem, kabát és vastag nadrág sincs. Az esőruhát is magamra veszem, mert a hűvös éjjeli szél bebújik a pulcsi alá is.
Elnyom az álom.
Egy nyikkanásnyi fékhangra kelek. De aztán csend. Talán csak álmodtam. Aztán megint kattan kettőt a fék. Na már! Ezt már nem álmodhattam! Felülök, figyelek. Egy-két percig fülelek, néha kattan egyet, aztán csend. Talán csak rásodort valamit az áramlat a zsinórra. Felkapcsolom a gyengébbik fejlámpámat, óvatosan ráemelek, de a zsinór teljesen máshol van, mint ahová dobtam! És le is van akadva valamiben a víz alatt. Erősebbet belehúzok, erre visszahúzza valami. Hoppá! Halam van, de vagy kicsi vagy lusta, vagy valami. Kínlódok, rángatom, végül a hal elindul jobbra és a zsinórt kihúzza az akadóból. Nem nagy kunszt a testesebb halakra szánt felszereléssel a csónak mellé terelni, rövidesen beemelem. Szép, de elmarad a másik kettőtől, a maga 87 centijével. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok boldog! Sőt! Hitetlenkedem a szerencsémen és szembevigyorgom az éjszakát. Hajnal kettő van.

Felteszem az utolsó csalihalat és visszadobok.

Ami van magamra terítem, kivéve a nyálkás ponyvát. Hamarosan visszaalszom, de csak nagyon felületesen. Fázom is és az adrenalin is dolgozik. Egy óra telhet el, mikor határozott fékszólóra kapom fel a fejem, a bothoz ugrok, de ez is lemarad. Kitekerem, a halon nulla pikkely, viszont más külsérelmi nyom nincs. Ettől függetlenül teljesen kimeredt. Győrfi Pál úgy fogalmazna, hogy az élettel össze nem egyeztethető állapotba került. Lehet szívrohamot kapott.

Nincs mese, a halam elfogyott és még csak három óra. Visszadobom a dögöt. Persze ez már nem kell senkinek.
Öt óra, virrad, virradok hát én is. Vár a munka.
A reggeli pakolásnál kiderül, hogy a másik boton is hosszú órák óta elpusztult csalival horgásztam. Csodálkoztam is, hogy minden akció a balos boton volt.

Hazafelé indulok és a kikötő felé azon tűnődöm, hogy a körülményeknek milyen szerencsés együttállása kellett ehhez a csodálatos éjszakához. Talán harminc év múlva erre is választ tudok adni.